Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A búcsú

2010.11.21

És Almitra, a papnő ezt mondá: Áldott légyen ez a nap és ez a hely és a lelked, mely szólott hozzánk. 
És ő így felelt: Én beszéltem-e vajon? 
Nem voltam-e magam is hallgatója a szavaknak? 

Azután leereszkedett a Templom lépcsőin, és az emberek követték őt. És ő felszállt hajójára, és a fedélzeten megállt. 
És az emberekkel szembefordulva felemelte hangját, és ezeket mondotta: 
Orfalisz népe, a szél búcsúzni szólít tőletek. 
Én nem sietek annyira, mint a szél, ám mennem kell mégis. 
Mi, vándorok, kik mindig a magányosabb utat keressük, új napot sohasem kezdünk ott, hol befejeztük az előző napot; és a napkelte sosem talál azon a helyen, ahol a napnyugta elhagyott. 
Míg a föld alszik, nekünk utaznunk kell akkor is. 
Magvai vagyunk az állhatatos növénynek, és érettségünkben, szívünk kiteljesedésében adatunk át a szélnek, hogy szétszórjon minket. 

Kevés napot töltöttem köztetek, s még kevesebb szót szólottam hozzátok. 
Ám ha szavaim elhalkulnának fületekben, ha szeretetem eltűnne emlékeitekből, akkor eljövök ismét. 
És akkor gazdagabb szívvel, s a lélek szavának jobban engedő ajakkal fogok beszélni. 
Bizony mondom, visszatérek a dagállyal, 
És habár a halál elrejthet engem, és a nagyobb csend magába burkolhat, én mégis megértésteket fogom keresni. 
És nem keresem majd hiába. 
Ha abban, amit mondtam, igazság van, az az igazság tisztább hangon fog megszólalni, és olyan beszéddel, mely gondolataitokkal méginkább rokon. 

Elmegyek a széllel, Orfalisz népe, ám nem le, az ürességbe; 
És ha e nap nem a ti kívánságaitok és az én szeretetem kielégíttetésének napja, legyen akkor egy másik nap ígérete. 
Az ember kívánságai változnak, ám szeretete nem, sem vágya, hogy szeretete kielégítse kívánságait. 
Tudjátok meg tehát, hogy a nagyobb csöndből visszatérek. 
A köd, mely hajnalban elsodródik, s csupán harmatot hagy a földeken, fölemelkedik majd, felhővé gyűlik, és esőként hull alá. 
És én olyan voltam, mint a köd. 
Az éj némaságában jártam utcáitokon, és lelkem betért házaitokba, 
És szívdobbanásotok benne volt a szívemben, és lélegzetetek az arcomat érte, és ismertem mindegyikőtöket. 
Bizony mondom, ismertem örömötöket és fájdalmatokat, és míg aludtatok, álmaitok az én álmaim voltak. 
És gyakorta voltam köztetek tó a hegyek között. 
Visszatükröztem a csúcsokat és a szelíd lankákat, még gondolataitok és vágyaitok elvonuló nyájait is. 
És csöndembe patakként érkezett gyermekeitek kacagása, és folyóként áradt fiataljaitok vágyakozása. 
És mikor tavam mélyébe értek, a patakok és a folyók akkor sem szűntek meg énekelni. 
De még a kacagásnál is édesebb, a vágyakozásnál is hatalmasabb érkezett hozzám. 
És ez a bennetek élő határtalanság volt; 
A hatalmas ember, akiben ti csupán sejtek és inak vagytok; 
Ő, akinek énekében a ti minden dalotok csupán hangtalan lüktetés; 
A hatalmas emberben vagytok ti hatalmasak; 
És míg őt figyeltem, titeket figyeltelek és szerettelek. 
Mert érhet-e a szeretet akkora távolságra, hogy ne férne el a hatalmas térben? 
Miféle látomások, miféle vágyakozások és miféle remények tudnák túlszárnyalni ezt a repülést? 
Mint almavirágokkal borított, óriási tölgyfa, olyan bennetek a hatalmas ember. 
Az ő ereje köt benneteket a földhöz, az ő illata emel fel a térbe, az ő rendíthetetlensége által vagytok halhatatlanok. 
Tudjátok azt, hogy olyanok vagytok, akár a lánc: erőtök akkora, mint bennetek a leggyengébb láncszemé. 
De ez csak fele az igazságnak. 
Olyan erősek is vagytok, mint bennetek a legerősebb láncszem. 
Legapróbb cselekedeteitekkel mérni benneteket ugyanaz, mintha az óceán hatalmát a tűnékeny hullámtaraj erejével mérnénk. 
Gyarlóságaitokból ítélni meg benneteket ugyanolyan, mintha az évszakokat illetnénk váddal állhatatlanságuk miatt. 

Igen, olyanok vagytok, akár az óceán, 
És habár súlyosan megrakott hajók várják a dagályt partjaitok mentén, a dagályt, akár az óceán, mégsem siettethetitek. 
És olyanok is vagytok, akár az évszakok, 
És bár a télben megtagadjátok a tavaszt, 
A bennetek szunnyadó tavasz mosolyog szendergésében, és nem szenved sérelmet. 
Ne gondoljátok: mindezt azért mondom nektek, hogy utána így beszéljetek egymás közt: - Jól megdícsért minket. Csak a jót látta bennünk. 
Csak olyan szavakkal szólok hozzátok, melyeket gondolatban magatok is ismertek. 
És mi más volna a szavak ismerete, mint árnyéka a szavak nélküli tudásnak? 
A ti gondolataitok és az én szavaim egy elzárt emlékezet hullámai, hol feljegyezve állnak tegnapjaitok, 
És az ősi napok, amikor a föld még nem ismert sem bennünket, sem önmagát, 
És az éjszakák, amikor a föld a zűrzavarból kibontakoztatott. 

Bölcs emberek jöttek közétek, hogy adjanak nektek bölcsességükből. Én azért jöttem, hogy elvegyek bölcsességetekből. 
És lássátok: megtaláltam azt, ami nagyobb a bölcsességnél. 
Ez a szellem lángja, mely egyre többet gyűjt magába önmagából, 
Miközben ti, növekedéséről nem tudván, napjaitok fogyatkozását siratjátok. 
A testben az életet kereső élet fél csupán a sírtól. 

Itt nincsenek sírok. 
Ez a sok hegy és síkság bölcső és lépcsőfok. 
Ha elhaladtok a föld mellett, hová őseiteket fektettétek, nézzétek meg jól, és látni fogjátok önmagatokat kéz a kézben táncolni gyermekeitekkel. 
Bizony, gyakorta örvendeztek úgy, hogy nem tudtok róla. 

Jöttek közétek mások is, kik drága ígéreteket tettek hiteteknek, s kiknek ezért gazdagságot, hatalmat és dicsőséget adtatok. 
Ígéretnél kevesebbet adtam én nektek, és hozzám még nagylelkűbbek voltatok. 
Nékem az élet utáni mélyebb szomjúságot adtátok. 
Az ember nem kaphat nagyobb adományt, mint azt, amely minden vágyát kiszáradt ajkakká változtatja, s az életet buzgó forrássá. 
És ebben van az én dicsőségem és megjutalmaztatásom: 
Hogy valahányszor inni járulok a kúthoz, láthatom: az eleven víz maga is szomjazik, 
És míg iszom, iszik belőlem. 
Vannak köztetek, kik büszkének és túlontúl szemérmesnek vélnek engem, ki nem fogad el ajándékokat. 
Ahhoz valóban büszke vagyok, hogy fizetséget elfogadjak, de az ajándék elfogadásához nem. 
És bár bogyókon éltem a hegyek közt, mikor ti szívesen láttatok volna asztalotok mellett, 
És a templom kapujában aludtam, mikor szívesen befogadtatok volna, 
Mégis: nem a ti szerető figyelmetek napjaim és éjeim iránt volt-e az, ami megédesítette számban az ételt, és látomásokkal ékesített, mikor aludtam? 

Ezért áldalak benneteket legelsőbben: 
Oly sokat adtok, és nem is tudtok arról, hogy adtok. 
Bizony mondom, az irgalmasság, mely tükörben bámulja magát, kővé változik, 
És a jó cselekedet, mely becéző nevekkel illeti magát, átok szülője lészen. 

És némelyek kevélynek neveztek, aki megittasultam önnön magányosságomtól, 
És azt mondtátok: - Az erdő fáival tart tanácsot, de az emberekkel nem, 
- Egyedül ül a hegytetőn, és lenéz a városunkra. 
Igaz, hogy fölmentem a hegyekre, és távoli helyeken jártam. 
Hogyan láthattalak volna benneteket, ha nem a magasból vagy nagy messzeségből? 
Hogyan lehet egyáltalán közel valaki, ha távol nincsen? 

És mások közületek megszólítottak engem, nem szavakkal, és azt mondták: 
- Idegen, idegen, elérhetetlen magasságok kedvelője, miért élsz a csúcsok között, hová a sasok építik fészkeiket? 
- Miért keresed a megközelíthetetlent? 
- Miféle viharokat akarsz hálódba fogni, 
- És milyen ködmadarakra vadászol az égbolton? 
- Jöjj, és légy egy közülünk. 
- Szállj alá, enyhítsd éhedet a mi kenyerünkkel, csillapítsd szomjúságod a mi borunkkal. 
Lelkük magányosságában mondták ezeket; 
De ha magányosságuk mélyebb, tudták volna, hogy csupán örömeitek és fájdalmaitok titkát kutattam, 
És csupán nagyobb önmagatokra vadásztam, amely a mennybolton jár. 
Ám a vadász maga is zsákmány volt; 
Mert nyilaim közül sokan csak azért röppentek el az íjról, hogy önnön keblemet találják. 
És aki szárnyalt, egyben kúszott-mászott is; 
Mert mikor szárnyaim kitárultak a napfényben, árnyékuk a földön teknősbéka volt. 
És én, a hivő egyben kétkedő is voltam; 
Mert gyakran tettem ujjamat saját sebembe, hogy hitem bennetek megnövekedjék, s tudásom rólatok gyarapodjék. 

És ezzel a hittel és ezzel a tudással mondom: 
Nem vagytok testeitekbe zárva, sem házaitokhoz, földjeitekhez kötve. 
Ami ti vagytok, az a hegyek fölött lakik, és a széllel vándorol. 
Az nem kúszik ki a napfényre melegedni, és nem váj odut a sötétbe, hogy biztonságot találjon, 
Mert az a szabad lélek, mely beburkolja a földet, és az éterben mozog. 

Ha e szavak homályosak, ne próbáljátok tisztázni őket. 
Homályos és ködös a dolgok kezdete, de a végük nem. 
És én azt szeretném, ha a kezdetként emlékeznétek reám. 
Az élet és minden, ami él, a ködben fogant, és nem a kristályban. 
És ki tudja, a kristály maga nem romlásnak indult köd? 

Erre emlékezzetek, ha rám emlékeztek: 
Hogy ami bennetek a leggyöngébbnek és legzavarodottabbnak látszik, az a legerősebb és a legeltökéltebb. 
Hát nem lélegzetetek szilárdította erőssé csontjaitok rendszerét? 
És nem egy álom volt-e, bár álmodására már egyikőtök sem emlékszik, amely fölépítette városotokat, és megformált mindent, mi benne van? 
Látnátok csak a lélegzet árapályát, semmi mást nem látnátok azután, 
És ha hallanátok az álom suttogását, nem hallanátok meg más hangot többé. 

De ti nem láttok, nem hallotok, és ez jól van így. 
A fátylat, mely szemeteket elhomályosítja, föllebbenti majd a kéz, mely megszőtte azt, 
És az agyagot, mely fületeket eltömi, átszakítják majd az ujjak, amelyek gyúrták. 
És látni fogtok, 
És hallani fogtok. 
Mégsem kárhoztatjátok majd, hogy megismertétek a vakságot, sem bánni nem fogjátok a süketséget. 
Mert azon a napon megismeritek a dolgok valódi célját, 
És áldani fogjátok a sötétséget csakúgy, mint a világosságot. 

És miután ezeket mondta, körülnézett, és látta a hajó kapitányát, ki a kormány mellett állott, s hol a duzzadó vitorlákra, hol a messzeségbe tekintett. 
És akkor ezt mondta: 
Türelmes, igen türelmes a kapitány az én hajómon. 
Fúj a szél, nyugtalanok a vitorlák, 
Még a kormánylapát is irányért könyörög; 
És a kapitány mégis némán várja szavaim végét. 
És ezek az én hajósaim, kik hallották a nagy tenger kórusát, ők is türelemmel hallgattak engem. 
Nem kell várakozniuk tovább. 
Készen állok. 
A folyó elért a tengerig, s a hatalmas anya ismét keblére öleli fiát. 

Isten veled, Orfalisz népe, 
E napnak vége lett. 
Reánk zárul, mint önnön holnapjára a vízi liliom. 
És ha nem hozott eleget, ismét össze kell gyűlnünk, és együtt kinyújtanunk kezünket az adakozó felé. 
Ne feledjétek, hogy visszatérek hozzátok. 
Kis idő múltán vágyaim port és párát gyűjtenek egy új test számára. 
Kis idő múltán, mikor egy percre elcsitul a szél, egy másik asszony a világra szül engem. 
Isten veletek és az ifjúsággal, melyet köztetek éltem. 
Tegnap történt, hogy egy álomban találkoztunk. 
Magányosságomban énekeltetek nekem, és én vágyaitokból tornyot emeltem az égben. 
De most felébredünk, álmunknak vége, és nem hajnalodik immár. 
Itt a délidő, félálmunkból nappal lett, el kell válnunk egymástól. 
Az emlékezet derengésében még egyszer találkozunk, beszélünk egymással, s egy mélyebb dalt énekeltek majd nekem. 
És ha kezünk egy másik álomban megint találkozik, új tornyot építünk az égben. 

Ezt mondván jelt adott a hajósoknak, kik azonnal felvonták a horgonyt, s a felszabadult hajó elindult kelet felé. 
És egy kiáltás szakadt föl az emberekből, mintha egyetlen szívből, és fölszállt a homályban, és elsodródott a tenger fölé, mint hatalmas harsonaszó. 
Csak Almitra maradt néma, s nézett a hajó után, míg az el nem tűnt a párában. 
És amikor a nép már szétoszlott, ő még akkor is ott állott egyedül a parti sziklafal tetején, és szívében emlékezett a szavakra: 

- Kis idő múltán, mikor egy percre elcsitul a szél, egy másik asszony a világra szül engem. 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.