Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Első vigília

2010.02.04

 

 

 

Kép

Áldozócsütörtök napján, délután három órakor egy fiatalember futott át Drezdában a Schwarzes Tor alatt, pontosabban egyenesen beleszaladt egy öreg, csúf kofaasszony almás és süteményes kosarába; ami szerencsésen megmenekült a széttaposástól, szanaszét repült és az utcagyerekek vidáman osztoztak a zsákmányon, amelyet a heves úr szórt közéjük. A vén­asszony jajveszékelésére a többi árusasszony is otthagyta sütemény- és pálinkapultját, körül­vették a fiatalembert s a csőcselék féktelenségével szidalmazták, úgyhogy az ifjú a bosszú­ság­tól és szégyenkezéstől elnémulva, odanyújtotta kicsiny, nem éppen duzzadó pénzes­zacskóját; a vénasszony mohón megragadta és sietve zsebre tette. Most megnyílt az eddig szorosra zárt embergyűrű, de miközben a fiatalember kiszáguldott, a vénasszony így kiáltott utána:

- Persze, rohanj csak... rohanj csak, ördögfajzat... hamarosan kristályba lesz zuhanásod... kristályba...!

A nő rikácsoló, károgó hangjában volt valami ijesztő, annyira, hogy sétálók csodálkozva meg­álltak és a tovahömpölygő nevetés hirtelen elnémult. Anselmus diák (mert ő volt a fiatalember), noha egyáltalán nem értette a némber különös szavait, megborzongott és még jobban szedte a lábát, hogy meneküljön a kíváncsi tömeg tekintete elől. Amint most keresztül­tülekedett az ünneplőbe öltözött emberek tömegén, mindenfelől hallotta a mormolást:

- Szegény fiú... ó, ó... ez az átkozott némber!

A vénasszony titokzatos szavai egész különös módon tragikussá színezték a nevetséges balesetet, úgyhogy az emberek most részvevő pillantásokat küldtek az imént figyelemre is alig méltatott ifjú után. Az asszonyok az ifjú megnyerő arcának, melyet az izgalom heve még csi­nosabbá tett, valamint erőteljes termetének megbocsátották nem csupán minden ügyetlenségét, hanem divatjamúlt öltözékét is. Csukaszürke frakkja ugyanis olyan szabású volt, mintha a szabó, aki varrta, csak hallomásból ismerte volna a modern divatot; a fekete atlaszselyemből készült, gondosan óvott nadrág az egész öltözéknek bizonyos tanáros jelleget adott, ehhez azonban az ifjú járása és tartása sehogyan sem akart alkalmazkodni. Mikor a diák már csaknem elérte a Linke-féle fürdőhöz vivő fasor végét, már majdnem elakadt a lélegzete. Kénytelen volt meglassítani lépteit; de alig merte a magasba emelni tekintetét, mert még egyre látta maga körül táncolni az almákat és süteményeket, és egyik-másik kislány barátságos pillantása a Schwarzes Tor mellett megismert kárörvendő nevetést tükrözte vissza. Így érkezett el a Linke-féle fürdő kapujába; csapatostul törtek be ide az ünneplő ruhás emberek. Bentről fúvós­hangszerek muzsikája hallatszott, és a vidám vendégek nyüzsgése egyre hangosabb lett. A szegény Anselmus diák szeméből csaknem kicsordult a könny, mert ő is szeretett volna részt venni a Linke-féle paradicsom gyönyörűségeiben, hiszen áldozócsütörtök mindenkor külön­leges családi ünnep volt számára, sőt arra készült, hogy megiszik egy fél adag kávét rummal és egy üveg dupla sört, és ezért hogy alaposan kidorbézolhassa magát, több pénzt vett magához, mint amennyi megengedett és észszerű volt. És íme, a végzetes lépés folytán az almás kosárba, itt állott pénz nélkül. Már nem is gondolhatott kávéra, dupla sörre, zenére, a felcicomázott lányok nézegetésére - egy szó, mint száz - a megannyi megálmodott gyönyö­rűségre; lassan továbbsomfordált és végül rátért az Elba-parti útra, amely történetesen teljesen elhagyatott volt. Egy bodzafa alatt, amely a falból nőtt ki, barátságos kis füves térséget talált; itt leült és megtömte pipáját gyógybagóval, amelyet barátjától, Paulmann segédtanítótól kapott aján­dékba. Közvetlenül előtte csobogtak-susogtak a szépséges Elba folyó aranysárga hullámai, mögötte a gyönyörű Drezda merészen és büszkén nyújtotta világos tornyait a párás égboltozat felé, amely leereszkedett a virágos rétekre és az üdén zöldellő erdőkre; a mély homályból csipkézett szélű hegyek hírt adtak a távoli cseh földről. De Anselmus diák komoran maga elé meredve fújta a füstgomolyagokat a levegőbe, és kedvetlensége végül is hangos szavakban nyilatkozott meg:

- Mégiscsak igaz, hogy én mindenféle kereszt és nyomorúság elviselésére születtem! Nem is akarok most szólni arról a sok csapásról, hogy sohasem lettem babszemkirállyá, hogy páros-páratlan játékban mindig az ellenkezőjére fogadtam, hogy vajas kenyerem mindig a vajas felére esett; de vajon nem szörnyű végzet-e, hogy mikor a sátán ellenére mégis diák lettem, nyárs­polgárrá kellett válnom és az is maradtam? Sikerül-e vajon valaha is magamra öltenem egy új kabátot, anélkül, hogy már első alkalommal nem ejtenék rá faggyúfoltot, vagy valami rosszul bevert szöggel bele ne szakítanék egy átkozott lyukat? Tudok-e valaha is anélkül köszönni egy udvari tanácsos úrnak vagy egy hölgynek, hogy nagy ívben el ne dobnám magamtól kalapomat, vagy éppen a sima földön el ne csússzak és szégyenszemre hasra ne essek? Nem kellett-e már Halléban minden vásárkor holtbizonyosan három-négy garast kiadnom széttaposott fazekakért, mert az ördög azt sugallta, hogy toronyiránt menjek, mint a lemmingek? Előfordult-e egyszer is, hogy pontos időre odaértem a kollégiumba vagy bárhová, ahová berendeltek? Mit ért, hogy egy félórával korábban indultam, és oda álltam az ajtó elé, kezem a kilincsre téve, mert amikor percnyi pontossággal le akartam nyomni, a sátán egy mosdótálat öntött ki a fejemre vagy nekiszalasztott egy szemközt kilépőnek, és így ezernyi veszekedésbe keveredtem, s közben mindent elmulasztottam. Ó, jaj, hová lettetek ti, eljövendő boldogságom üdvözítő álmai, amikor büszkén úgy éreztem, hogy egészen a titkos titkári rangig is felvihetem! De vajon bal­csillagzatom nem tette-e ellenségeimmé legjobb jóakaróimat? Tudom, hogy a titkos tanácsos, akihez ajánlottak, nem állhatja a nyírott hajat; a fodrász fáradságosan copfot erősít tarkómra, de már az első meghajláskor lepattan az átkozott zsinór és a vidám mopszli, mely ott szaglász körülöttem, most ujjongva rohan a copffal a titkos tanácsoshoz. Ijedten utána ugrom, és rázuhanok a dolgozóasztalára, amelyen éppen reggelizett, tányér, csésze, tintatartó, porzós üveg csörömpölve lezuhan és a csokoládéból meg tintából keveredett folyócska elárasztja az éppen leírt jelentést. „Uram, talán az ördög bújt magába?” - bömböl rám feldühödve a titkos tanácsos, és kitol az ajtón. Mit ér, hogy Paulmann segédtanító írnoki állást ígért, vajon nem áll‑e útjába balcsillagzatom, amely mindenütt követ?! És íme, ma is! A kedves áldozó­csütörtököt igaz derűvel akartam ünnepelni, nem sajnáltam a pénzt. Mint akármelyik más vendég a Linke-féle fürdőben, én is hetykén kiálthattam volna: „Pincér... egy üveg dupla sört... de a legjobb fajtából, legyen szíves!” Úgy terveztem, egészen késő estig ott ülök, s méghozzá a pompásan kicicomázott lányok közvetlen közelében. Jól tudom, akkor megjön a bátorságom, merőben más ember lesz belőlem; sőt, megeshetett volna, hogy ha ez vagy amaz érdeklődik: „Vajon hány óra van?” vagy „Ugyan mi is az, amit itt játszanak?”, akkor illedelmes könnyed­séggel felugrok, anélkül, hogy felborítanám, vagy átbuknék a padon, majd másfél lépéssel előrelépve, kissé meghajolok és így szólok: „Engedje meg, mademoiselle, hogy szolgálatára legyek, a Donauweibchen nyitányát játsszák” vagy „Mindjárt hatot üt az óra”. Akadhat ember a világon, aki megharagszik ezért? Nem! Mondom, a lányok pajkos mosollyal néztek volna össze, ahogy szokásuk, amikor összeszedem bátorságomat, hogy megmutassam, magam is értek a könnyed nagyvilági hanghoz és megállom a helyem hölgytársaságban. De erre a sátán bele­szalajt ebbe az átkozott almás kosárba és most szíhatom itt a magányban a gyógy­bagómat...

Ekkor azonban Anselmus diákot önmagával folytatott beszélgetésében megszakította vala­milyen sajátságos zizegés és sustorgás, amely közvetlen mellette a fűből hangzott fel, de hamarosan a feje felett boltozódó bodzafa ágai és levelei közé kúszott. Hol úgy rémlett, mintha az esti szél remegtetné a levelet, hol mintha madárkák enyelegnének az ágak között, bátor ide-oda röptükben lebegtetve kis szárnyacskáikat. S most valami sugdosás és suttogás kezdődött meg és úgy tetszett, mintha a virágok, mint fölaggatott kristálycsengőcskék megcsendültek volna. Anselmus egyre csak figyelt. S azután, maga sem tudta, miképpen, a suttogás és sugdosásból és csengésből halk, félig ellehelt szavak kerekedtek:

„Közbe-közbe... közepébe... ágak közt, dús virágok közt lendülünk, tekeredünk, hajlado­zunk... testvérkém... testvérkém, lendülj fel a csillogásban... gyorsan, gyorsan ide fel... ide le... alkonyi nap lövelli sugarait, alkonyi szél susog... zizeg a harmat... dalolnak a virágok... moz­gassuk a nyelvecskét, énekeljünk a virágokkal és az ágakkal... csakhamar ragyognak a csilla­gok... ereszkedjünk le... közbe-közbe, közepébe, lendülünk, tekeredünk, hajladozunk, testvér­kém...”

És csak egyre hallatszott az érzékbódító beszéd. Anselmus diák ezt gondolta: „Hiszen ez csak az esti szél, amely ma érthető szavakkal susog.”

Ám ebben a pillanatban felcsendült feje felett mint tiszta kristály csengettyű hármashangzata; felnézett és három, zöld-aranyúan ragyogó kígyócskát vett észre, amint az ágak körül teker­gőztek és fejecskéiket az esti nap felé nyújtogatták. Most ismét ama szavak suttogása és sugdosása hallatszott, és a kígyócskák az ágak és levelek között fel-le siklottak és enyelegtek, s amint ily gyorsan mozogtak, úgy tetszett, mintha a bodzabokor ezernyi ragyogó smaragdot szórna szét sötét levelei között. „Az alkonyi nap játszik így a bodzafa ágai között”, gondolta Anselmus diák, de ekkor ismét felcsendültek a csengettyűk, és Anselmus látta, amint az egyik kígyó feléje nyújtogatta fejecskéjét. Mintha elektromos ütés járta volna át valamennyi tagját, szíve mélyéig megremegett - fölfelé bámult, s csodálatos sötétkék szempár tekintett rá kimondhatatlan vágyódással, úgyhogy a legnagyobb gyönyörűség és a legmélyebb fájdalom sohasem ismert érzése szinte szétfeszítette mellkasát. És amint forró megkívánással eltelve egyre csak az üdvösséges szempárba tekintett, akkor erősebben, bájos akkordhangokban csilingeltek a kristály csengettyűk, a csillogó smaragdok lehullottak rá és ezernyi lángocskával játékosan körüllobogva őt, valósággal átfonták csillogó aranyfonalakkal. A bodzabokor megmozdult és így szólt: „Itt feküdtél árnyékomban, illatom körülvett téged, de te nem értettél meg engem. Az illat az én beszédem, ha a szerelem lobbantja fel.” Elröppent előtte az alkonyi szellő és így szólt: „Halántékod körül játszogattam, de te nem értettél meg, a fuvallat az én beszédem, ha a szerelem lobbantja fel.” A napsugarak áttörtek a felhők között és a sugár izzott, mintha szavakban szólna: „Elöntöttelek téged folyékony arannyal, de te nem értettél meg; a perzselő sugár az én beszédem, ha a szerelem lobbantja fel.”

És amint egyre bensőségesebben merült a csodás szempár tekintetbe, egyre forróbb lett benne a vágyakozás, egyre perzselőbb a megkívánás. Itt minden ingott-ringott, mintha derűs életre ébredt volna. Virágok és bimbók illatoztak körülötte és illatuk olyan volt, mint ezernyi fuvola­hang gyönyörű éneke, és a tovaszálló esti aranyfelhők magukkal vitték visszhangját távoli országokba. De mikor a nap utolsó sugara gyorsan kilobbant a hegyek mögött és az alkony kiterítette fátylát a vidék fölé, akkor mintha messze távolból szólna, felharsant egy nyers, mély hang:

„Hé csak, hé, micsoda pusmogás és sugdosás ez? Hé csak, hé, ki keresi még a hegyek mögött a sugarat? Eleget sütkéreztetek: eleget énekeltetek... Hé csak, hé, bokron és gyepen át... gyepen és folyón át! Hé csak, hé... leee - fee - lé - lee - fee - léé!”

Így némult el a hang, mint valami távoli mennydörgés dübörgése, a kristálycsengők pedig összetörtek az éles, rikító hangban. Minden elnémult és Anselmus látta, amint a három kígyó csillámlón és sziporkázón a gyepen át a folyó felé siklik; csobogva és susogva nyelte el őket az Elba; a hullámok felett, ahol eltűntek, valami zöld tűz sistergett fel, azután rézsútosan elszállt a város felé.

 


Babszemkirály, aki Háromkirályok ünnepén (január 5-6.) a „Királykalácsba” sütött babszemet meg­találja.

Főként Norvégiában honos rágcsáló; nagy távolságokra is elvándorol, s útközben nem tér ki az akadályok elől.

Das Donauweibchen (A Duna asszonya, 1799) F. Kauer operája (1751-1831)

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.