Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harmadik vigília

2010.02.04

 

 

 

Kép

- A szellem a vízre nézett, a víz megmozdult és tajtékzó hullámokban dübörögve zuhogott a fene­ketlen mélységbe, amely kitátotta ferde torkát, hogy mohón elnyelje. A gránitsziklák diadalmenetben vonuló győztesként emelték a magasba csipkézett koronás fejüket, védelmezve a völgyet, amíg anyai ölébe nem fogadta a nap, és sugaraival, mint megannyi forró karral át­ölelve, ápolásába nem vette és melengette. Ekkor felébredt mély álmából a sivár homok mélyén szendergő ezernyi csíra, és zöld levelecskéit és szárát felnyújtogatta az anya orcája felé, és mint zöld bölcsőben mosolygó gyermekek, úgy nyugodtak a bimbók és hajtások között a vilá­gocs­kák, míg az anya ébresztésére ők is fel nem ébredtek és fel nem díszítették magukat a fények­kel, amelyeket nagy örömükre anyjuk ezerféle színre festett. A völgy közepén pedig fekete domb emelkedett és süllyedt, miként az ember melle, ha izzó vágyakozás dagasztja. A sza­kadékokból pára gomolygott fölfelé és nagy tömeggé összesűrűsödve, ellenségesen igye­kezett eltakarni az anya orcáját; ő azonban idehívta a vihart; az a ködgomolyag alányomult, szét­oszlatta, és mire a tiszta sugár ismét érte a fekete dombot, akkor az elragadtatás túl­ára­dá­sá­ban csodálatos tűzliliom szökött szárba, kibontotta szép kelyhét, mint üdvösséges ajkat, hogy fogadja az anya édes csíkjait. Most valami ragyogó fény lépett be a völgybe; ez Phosphorus volt, az ifjú; a tűzliliom meglátta és forró vágyakozó szerelemre gyúlva, így könyörgött:

- Légy az enyém mindörökre, te szép ifjú! Szeretlek és el kell pusztulnom, ha elhagysz engem.

Phosphorus, az ifjú így válaszolt:

- Tied leszek, te szép virág, de akkor, mint elfogott gyermek, elhagyod atyádat és anyádat, nem ismered többé játszótársaidat, nagyobb és hatalmasabb akarsz majd lenni mindennél, ami most hozzád hasonló és veled együtt örvendezik. A vágyakozás, amely most jólesőn átfűti egész lényedet, száz sugárrá hasad, kínoz és gyötör téged, mert az érzék érzékeket szül majd, és a legnagyobb gyönyöröd, melyet az én beléd vetett szikrám lobbant fel, olyan reménytelen fájdalom lesz, hogy belepusztulsz, de idegen alakban kifakad majd újra. Ez a szikra a gondolat!

- Ó! - panaszkodott a liliom - hát nem lehetek a tied ebben a perzselésben, ahogy bennem ég? Hát szerethetlek-e jobban, mint most, és nézhetek-e úgy rád, mint most, ha megsemmisítesz?

Ekkor Phosphorus, az ifjú megcsókolta, és mintha fény járta volna át, a liliom fellángolt s lángjaiból egy idegen lény tört elő és gyorsan elszökött a völgyből, körös-körül kóborolt a végtelen térben, mit sem törődve ifjúkora játszótársaival és a szeretett ifjúval. Phosphorus siratta elveszett kedvesét, hiszen őt is csak a szép liliom iránt érzett végtelen szerelme vezette ide a magányos völgybe, és a gránitsziklák részvevően hajtották meg fejüket az ifjú bánata előtt. Ám egyikük feltárta ölét és suhogva röppent fel belőle egy szárnyas fekete sárkány és így szólt:

- Fivéreim, a fémek alszanak itt bent, de én mindig vidám és éber vagyok és segíteni akarok rajtad.

Fel-alá szálldosva, a sárkány végre elfogta azt a lényt, amely a liliomból támadt, felvitte a dombra és ott körülfogta szárnyaival; erre ismét liliommá vált, de a maradandó gondolat szétmarcangolta bensejét és szerelme, Phosphorus, az ifjú iránt olyan metsző siralom volt, amely elől, mérges gőzök leheletétől érintve, a többi virágocska, amely máskor örült a liliom látásának, most elhervadt és meghalt. Phosphorus, az ifjú, ragyogó fegyverzetet öltött magára, amely ezerszínű fényben csillogott, és megküzdött a sárkánnyal, a sárkány fekete szárnyával úgy csapkodta a páncélt, hogy az élesen felcsendült, és a hatalmas hangtól életre keltek a virágok és tarka madarakként körülröpködték a sárkányt, amelynek már fogytán volt ereje és legyőzve elrejtőzött a föld mélyébe. A liliom megszabadult, s Phosphorus, az ifjú mennyei szerelmének forró vágyakozásában magához ölelte, és a virágok, a madarak, sőt még a magas gránitsziklák is ujjongó dicshimnuszban hódoltak a liliomnak, a völgy királynőjének.

- Bocsásson meg, tisztelt levéltáros úr, de ez amolyan keleties dagályosság - szólt Heerbrand irattáros -, mi meg éppen arra kértük önt, hogy amint máskor is szokta, meséljen valamit rendkívül érdekes életéből, esetleg talán úti kalandjairól, mégpedig valami igazat meséljen.

- No lám csak - válaszolta Lindhorst levéltárnok -, amit épp az imént elmeséltem, a legigazabb mind közül, amit nyújtani tudok nektek, emberek, és bizonyos módon az életemhez is tartozik. Mert magam éppen abból a völgyből származom, és a tűzliliom, aki végül is mint királynő uralkodott, az ük-ük-ük-ükanyám, és ezért tulajdonképpen magam is herceg vagyok.

Mindannyian harsány nevetésre fakadtak.

- Csak nevessetek szívetek mélyéből - folytatta Lindhorst levéltáros -, lehet, hogy értelmet­lennek, sőt bolondosnak látjátok, amit természetesen csak vázlatosan meséltem el, de azért korántsem értelmetlen összevisszaság, vagy képletesen elgondolt valami, hanem szó szerint igaz. Ha azonban sejtettem volna, hogy a gyönyörű szerelmi történet, amelynek magam is köszönhetem származásomat, ily kevéssé fog tetszeni, akkor inkább valami olyat meséltem volna, amit fivérem tegnapi látogatása alkalmával beszélt el nekem.

- No csak, hát önnek, levéltáros úr, fivére is van? Hol van? Hol él? Szintén királyi szolgálatban áll, vagy csak magának élő tudós? - hangzottak mindenfelől a kérdések.

- Nem - felelte egész hidegen a levéltáros és nyugodtan tubákot vett elő. - Ő a rossz oldalra állt és a sárkányok közé keveredett.

- Hogyan is méltóztatik mondani, nagyra becsült levéltáros úr? - ragadta meg a szót Heerbrand irattáros. - A sárkányok közé?

- A sárkányok közé? - hangzott mindenfelől, mint valami visszhang.

- Úgy van, a sárkányok közé - folytatta Lindhorst levéltáros. - Eredetileg elkeseredésből történt. Önök, uraim, tudják, hogy apám nemrégen halt meg, legfeljebb ha háromszáz­nyolcvan­öt esztendeje, és ezért viselek most is gyászt; a kedvence voltam és egy csodálatos onixot hagyott rám, amelyet fivérem mindenáron meg szeretett volna kaparintani. Apám holtteste mellett illetlen módon veszekedtünk rajta, amíg a megboldogult, türelmét vesztve, fel nem ugrott és gonosz fivéremet le nem dobta a lépcsőn. Ez nagyon bántotta fivéremet, és azon nyomban elment a sárkányok közé. Most Tunisz közelében lakik egy cipruserdőben, ott egy híres, rejtelmes karbunkulust kell őriznie: egy ördöngös szellemidéző szeretné megszerezni, akinek Lappföldön van nyári lakása, s ezért fivérem csak akkor jöhet el egy negyedórácskára, ha a szellemidéző éppen szalamandra ágyásait gondozza a kertjében, s ilyenkor mesélheti el sietve nekem, mi újság a Nílus forrásainál. - A jelenlevők most másodízben fakadtak harsogó nevetésre, de Anselmus diákot szorongó érzés fogta el és ha Lindhorst levéltáros merev, komoly szemébe nézett, valahogy önmagának is érthetetlen módon, lelke mélyéig megreme­gett. A levéltáros nyers, de szokatlanul fémes csengésű hangja ugyanis titokzatos módon hatott rá; úgy érezte, csontjáig-velejéig megremeg. A tulajdonképpeni cél, amiért Heerbrand irattáros magával vitte a kávéházba, ma nem látszott elérhetőnek. A Lindhorst levéltárnok háza előtt történt emlékezetes esemény óta ugyanis Anselmus diákot nem lehetett rábírni, hogy másod­ízben is megkockáztassa a látogatást; mert legbensőbb meggyőződése szerint csak a véletlen mentette meg, ha ugyan nem a haláltól, de attól a veszélytől, hogy megbolonduljon. Paulmann segédtanító ugyanis éppen arra járt, amikor ő eszméletlenül hevert a kapu előtt, és egy öreg­asszony foglalatoskodott vele, aki félreállította almás és kalácsos kosarát. Paulmann segéd­tanító nyomban odahozatott egy hordszéket és hazaszállította Anselmus diákot.

- Gondoljanak rólam, amit akarnak - mondta Anselmus diák -, akár bolondnak is tarthatnak, elég annyi, hogy a kapu kopogtatójáról a Schwarzes Tor boszorkányának átkozott arca vigyor­gott rám; beszélni sem akarok arról, ami azután történt; de ha magamhoz térek ájulásomból és magam előtt látom az átkozott almáskofát (mert hiszen a velem foglalatoskodó vénasszony nem volt más, mint ő), azon nyomban megüt a guta vagy megbolondulok.

Nem használt az okos szó, Paulmann segédtanító és Heerbrand irattáras értelmes magyarázata sem, és még a kék szemű Veronikának sem sikerült kizökkentenie Anselmust töprengő állapo­tá­ból. Így hát valóban lelki betegnek tartották és alkalmas eszközöket kerestek szórakoz­tatására; Heerbrand irattáros úgy vélte, hogy mi sem lehetne alkalmasabb, mint munkálkodása Lindhorst levéltárosnál, azaz a kéziratok lemásolása. Most már minden azon fordul meg, hogy Anselmus diákot kedvező formában bemutassák Lindhorst levéltárosnak, és mivel Heerbrand irattáros tudta, hogy Lindhorst csaknem minden este egy bizonyos kávéházba látogat el, így hát meghívta Anselmus diákot, hogy esténként az ő, azaz az irattáros költségére mindaddig igyék a kávéházban egy-egy pohár sört és szívjon el egy-egy pipa dohányt, amíg valamilyen módon megismerkedik a levéltárossal és egyezségre nem jut vele a kéziratok lemásolásának ügyében. A diák hálásan fogadta a meghívást.

- Megérdemli, hogy Isten megjutalmazza, nagyra becsült irattáros uram, ha kijózanítja ezt a fiatalembert - mondta Paulmann segédtanító.

- Isten megjutalmazza! - ismételte Veronika szemét jámboran az ég felé fordítva, és élénken gondolt arra, hogy Anselmus diák már így is, józan ész nélkül is, igen kellemes fiatalember.

Amikor Lindhorst levéltáros kalappal és sétabottal éppen ki akart lépni az ajtón, Heerbrand irattáros gyorsan kézen fogta Anselmus diákot, vele együtt a levéltáros útjába állva, így szólt:

- Nagyra becsült titkos levéltáros úr, ez itt Anselmus diák, rendkívül ügyes a szépírásban és a rajzolásban, s le akarja másolni az ön kéziratát.

- Ez rendkívül kedvemre való - válaszolta sietve Lindhorst levéltáros, háromszögletű katonás kalapját a fejébe csapta és félretolva útjából Heerbrand irattárost és Anselmus diákot, nagy zajjal lement a lépcsőn, úgyhogy mindketten egész meghökkenten álltak ott és a teremajtóra bámultak, amelyet úgy becsapott az orruk előtt, hogy csak úgy zörögtek az ajtósarkok.

- Ez aztán csakugyan különös öregember - mondta Heerbrand irattáros.

- Különös öregember - dadogta utána Anselmus diák, és érezte, amint valami jeges áradat hatol át a didergő erein, hogy csaknem szoborrá merevedett.

De valamennyi vendég nevetett és azt mondta:

- A levéltáros ma ismét különleges kedvében volt, holnap bizonyára szelídebb lesz és nem szól egyetlen szót sem, hanem csak pipafüstjébe bámul vagy újságot olvas, nem kell törődni vele.

„Igaz is - gondolta magában Anselmus diák -, ki is törődnék ilyesmivel! Hát talán nem azt mondta a levéltáros úr, hogy rendkívül kedvére való, hogy le akarom másolni a kéziratait? És Heerbrand irattáros miért is állta el az útját, amikor éppen haza akart menni? Nem, nem, alap­jában véve kedves ember ez a Lindhorst titkos levéltáros úr, és meglepően szabadelvű... csak sajátságos a maga különc beszédmódjában... De mit árt ez nekem? Holnap pontosan tizenkét órakor odamegyek, még ha száz bronzba öltözött almáskofa akarja is megakadályozni.”

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.