Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hatodik vigilia

2010.02.04

 

 

 

Kép

„Ámde az is lehetséges - szólt önmagához Anselmus diák -, hogy mindazokat a bolondos fantazmagóriákat, amelyek Lindhorst levéltáros kapuja előtt megrémítettek, az a rendkívül finom gyomorerősítő varázsolta elém, amelyet monsieur Conradinál kissé mohón ittam. Ezért ma teljesen józan maradok, és így fölébe kerekedhetek minden további kellemetlenségnek.”

Miként akkor, amikor először készült Lindhorst levéltáros meglátogatására, most is magához vette tollrajzait és kalligráfiai remekműveit, tusirónjait, jól kihegyezett hollótollait, és már csaknem ki is lépett az ajtón, de ekkor szemébe ötlött az a sárga folyadékos üvegcse, amelyet Lindhorst levéltárostól kapott. Izzó színekben végigfutott elméjén mindaz a furcsa kaland, amelyet átélt, és keblét a gyönyör és fájdalom megnevezhetetlen érzése járta át. Akaratlanul is meglehetősen panaszos hangon kiáltott fel:

- Ó, hiszen azért megyek a levéltároshoz, hogy láthassalak téged, te bájos, elbűvölő Serpentina!

Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy Serpentina Szerelme fáradságos, veszélyes munka jutalma, amelyet el kell vállalnia, és ez a munka nem más, mint a Lindhorst-féle kéziratok lemásolása. Meg volt győződve arról, hogy már a házba való belépésekor vagy már előbb is, éppúgy, mint a minap, mindenféle csodálatos dologgal kerülhet szembe. Már nem gondolt Conradi gyomorerősítőjére, hanem sietve mellényzsebébe tette a folyadékot, hogy teljesen a levéltáros előírása szerint járhasson el, ha a bronz almáskofa ismét rá merne vigyorogni. És valóban, menten feléje meredt a hegyes orr, rávillogott a macskaszempár a kopogtatóról, amikor pontosan tizenkét órakor hozzá akart nyúlni. Ekkor habozás nélkül ráfröccsentette a folyadékot a baljóslatú arcra és ez abban a szempillantásban gömbölyű ajtókopogtatóvá fénye­sedett és simult. Az ajtó kinyílt, a csengő igen kedvesen csilingelt végig a házon: csingilingi... ifjonti... izibe... izibe... ugorj be... ugorj be... csingilingi. Bátran felment a szép széles lépcsőn és élvezte egy különös füstölő illatát, mely az egész házat átjárta. Bizonytalanul megállt a folyosón, mert nem tudta, hogy a sok szép ajtó közül melyiken kopogtasson; ekkor bő damaszt háziköntösében kilépett Lindhorst levéltáros és így szólt:

- Nos, örvendek, Anselmus úr, hogy végre szavát állta; jöjjön csak utánam, mert persze nyomban a laboratóriumba kell vezetnem.

Ezzel gyors léptekkel megindult a folyosón és kinyitott egy kis oldalajtót, amely egy mellék­folyosóra szolgált. Anselmus nyugodtan lépkedett a levéltáros nyomában; a kis folyosóról egy terembe vagy helyesebben egy nagyszerű melegházba léptek, mert mindkét oldalon, egész a mennyezetig mindenfajta ritka, különös virág volt látható, sőt nagy fák is, sajátságos alakú levelekkel és virágokkal. Mágikus, vakító fény ragyogott mindenütt anélkül, hogy az ember észrevehette volna forrását, mert ablak sehol sem volt. Amint Anselmus diák benézett a bokrok és fák tömkelegébe, hosszú folyosókat látott. Sűrű ciprusbozót homályos árnyékában márvány­medencék csillogtak, csodálatos alakok emelkedtek ki belőlük, kristálysugarakat lövellve, amelyek csobogva hullottak fénylő liliomkelyhekbe; a csodálatos növények erdejéből különös hangok susogtak és zúgtak, és pompás illatok lengedeztek fel s alá. A levéltáros eltűnt és Anselmus csak egy hatalmas tűzliliombokrot látott maga előtt. A látványtól, a tündérkert édes illatától megmámorosodva, Anselmus elbűvölten állott. Ekkor mindenfelől ingerkedő és gúnyolódó hangocskák szólaltak meg:

- Hogy kerül ide, tisztelt diák úr, tisztelt studiosus? Miért csípte úgy ki magát, Anselmus úr?

- Talán arról akar velünk fecsegni, hogy a nagymama miként nyomta szét ülepével a tojást és hogyan esett folt a legényke ünneplő mellényén?

- Tudja-e már betéve azt az új áriát, amelyet seregélypapától tanult, Anselmus úr?

- Elég nevetséges ebben az üvegparókában és a postapapírból készült karimás csizmában!

Így hangzott a vihogás és kiáltozás és ingerkedés minden zugból - sőt a diák közvetlen közeléből is; Anselmus csak most figyelt fel rá, hogy mindenféle tarka madár röpköd körülötte és nevetve gúnyolja őt. Ebben a pillanatban feléje lépett a tűzliliombokor és ő észrevette, hogy ez maga Lindhorst levéltáros: csupán virágos sárgán és vörösen fénylő háziköntöse tévesztette meg őt.

- Bocsásson meg, tisztelt Anselmus úr - szólt a levéltáros -, bocsássa meg, hogy magára hagytam, de közben megnéztem szép kaktuszomat, amely ma éjjel bontja ki virágait... de hogy tetszik önnek kis házikertem?

- Istenem, gyönyörű szép itt, nagyra becsült levéltáros úr - válaszolta a diák -, de a tarka madarak túlságosan mulatnak csekélységemen.

- Miféle locsogás ez? - kiáltott haragosan a levéltáros a bozótba. Ekkor előröppent egy nagy szürke papagáj, a levéltáros mellett egy mirtuszágra telepedett, s a görbe csőrét ékesítő szemüvegen át szokatlan komolysággal és méltósággal nézve rá, így morgott:

- Ne vegye zokon, levéltáros úr, az én pajkos fiaim ez egyszer megint nagyon féktelenek, de ebben a studiosus úr a hibás, mert...

- Csend legyen - szakította félbe az öreget a levéltáros -, ismerem a kópékat, de helyesen tenné, barátom, ha jobban kordában tartaná őket! Menjünk tovább, Anselmus úr!

A levéltáros még több sajátosan feldíszített termen haladt át, a diák alig bírta követni, alig győzte nézegetni a sok ragyogó, különleges alakú bútort és más ismeretlen dolgot, amivel a helyiségek zsúfolva voltak. Végül egy nagyszobába léptek; a levéltáros, pillantását a magasba emelve, megállt és Anselmus időt nyert, hogy gyönyörködhessen a terem egyszerű pompájának csodás látványában. Az azúrkék falakból magas pálmafák aranybronz törzsei tűntek elő, óriási, villogó smaragdokhoz hasonló fényes leveleikkel a mennyezet felé íveltek, a szoba közepén három sötét bronzból öntött egyiptomi oroszlánon porfirlap nyugodott, rajta aranyból készült, egyszerű virágcserép állott; Anselmus meglátta és többé nem tudta levenni tekintetét róla. Mintha ezernyi csillogó fénysugárban mindenféle alakok villódznának a ragyogó fényű aranyon - olykor saját magát látta, amint vágyakozva szétterjeszti karját ó! a bodzabokor mellett - Serpentina fel s alá tekerőzött, és reátekintett üdvösséges szemével. Anselmus szinte eszét vesztette őrjöngő elragadtatásában.

- Serpentina! Serpentina! - kiáltott fel hangosan.

Lindhorst levéltáros sietve megfordult és így szólt:

- Hogyan, tisztelt Anselmus úr? Úgy vélem, a leányomat tetszik hívni, de ő a házam másik végében van, a szobájában, és éppen zongoraórát vesz, nos hát, jöjjön tovább!

Anselmus bódultan követte az előtte lépkedő levéltárost, nem látott, nem hallott már semmit, amíg a levéltáros hevesen meg nem ragadta a kezét, s így nem szólt:

- No, most megérkeztünk!

Anselmus, mintha álomból ébredt volna, most vette észre, hogy magas, minden oldalról könyvállványokkal körülvett szobában van, amely semmiben sem különbözik a közönséges könyvtár- és dolgozószobáktól. A közepén nagy íróasztal állott, és előtte párnázott támlásszék.

- Egyelőre ez az ön dolgozószobája - mondta a levéltáros -, még nem tudom, hogy abban a másik, kék könyvtárszobában is dolgozik-e majd, abban, ahol oly hirtelen a leányomat szólította; mindenekelőtt szeretnék megbizonyosodni arról, hogy kívánságom és szükségletem szerint el tudja-e végezni az önnek szánt munkát.

Anselmus diák most egészen felbátorodott és nem minden önelégültség nélkül vette elő zsebéből rajzait és írásait abban a meggyőződésben, hogy rendkívüli tehetségével nagyon megörvendezteti a levéltárost. A levéltáros, alighogy megpillantotta az első lapot, egy igen elegáns angol írásmódon készült kéziratot, furcsán elmosolyodott és a fejét csóválta. Ezt megismételte minden következő lapnál, úgyhogy Anselmus diák elpirult zavarában, és mikor a mosolygás meglehetősen gúnyossá és megvetővé vált, kedveszegetten kitört:

- Úgy látszik, a levéltáros úr nincs túlságosan megelégedve szerény tehetségemmel?

- Kedves Anselmus úr - szólt Lindhorst levéltáros -, önnek valóban kitűnő képessége van a szépírás művészetére, de egyelőre úgy látom, inkább szorgalmára, és jóakaratára számíthatok, semmint jártasságára. Ez alighanem az ön által alkalmazott anyagok silányságán is múlik.

Anselmus diák általánosan elismert művészi képességét emlegette, a kínai tust és válogatott hollótollait. Ekkor a levéltáros Anselmus elé tartotta az angol lapot és így szólt:

- Ítéljen saját maga!

Anselmust mintha villámcsapás érte volna: kézírását rendkívül nyomorúságosnak látta. A vonásokban nem volt semmi kerekség, egyetlen vastagítás sem volt a helyén, a nagy- és kisbetűk között semmi arányosság, sőt! iskolásan hitvány ákombákom rontotta el gyakran az egyébként eléggé sikerült sorokat.

- És aztán - folytatta Lindhorst levéltáros -, az ön tusa nem tartós.

Ujját vízzel telt pohárba mártotta, és amikor könnyedén érintette vele a betűket, minden nyomtalanul eltűnt.

Anselmus diák úgy érezte, mintha valami szörnyeteg fojtogatná gégéjét - egyetlen szót sem tudott kinyögni. Így állt ott, kezében tartva a szerencsétlen lapot, de Lindhorst nagyot nevetett és így szólt:

- Ne törődjék vele, tisztelt Anselmus úr; amit eddig nem tudott megoldani, talán nálam majd inkább sikerül; egyébként is, jobb anyagot talál itt, mint amilyen valaha is rendelkezésére állott! Csak bátran kezdjen neki!

Lindhorst levéltáros először valami folyékony fekete masszát vett elő, amelynek egészen sajátos szaga volt, különleges színű, jól meghegyezett tollakat és egy kivételesen fehér és sima papírlapot, majd egy bezárt fiókból egy arab kéziratot is, és mihelyt Anselmus nekilátott a munkának, kiment a szobából. Anselmus diák már gyakrabban másolt arab írást, s így az első feladatot könnyen megoldhatónak látta. „Csak Isten és Lindhorst levéltáros a tudója annak, hogyan került az ákombákom az én szép, angol dőltbetűs írásomba - mondta -, de életemet teszem fel rá, hogy nem az én kezemtől származott.” Minden egyes szóval, ami most sikerülten a pergamenre került, növekedett bátorsága és vele együtt ügyessége is. Valóban remekül lehetett írni a tollakkal, és a titokzatos tinta hollófeketén és engedelmesen csurgott a vakítóan fehér pergamenre. Midőn ilyen szorgosan és feszült figyelemmel dolgozott, egyre otthono­sab­ban érezte magát a magányos szobában, és teljesen beleélte magát a foglalatosságba, amelyet - úgy remélte - majd szerencsésen elvégez, amikor az óra hármat ütött, a levéltáros behívta a szomszéd szobába, a gondosan elkészített ebédhez. Az asztalnál Lindhorst levéltáros kivéte­lesen derűs kedvében volt; érdeklődött Anselmus diák barátai, Paulmann segédtanító és Heerbrand irattáros felől, és különösen ez utóbbiról szórakoztató dolgokat tudott mesélni. A jó öreg rajnai óbor kiválóan ízlett Anselmusnak és beszédesebbé tette, mint amilyen egyébként lenni szokott. A diák pontosan négy órakor felállt, hogy munkájához lásson, és ez a pontosság szemlátomást nagyon tetszett Lindhorst levéltárosnak. Már ebéd előtt is sikeresen másolta az arab jegyeket, de a munka most még eredményesebben haladt, valóban, maga sem értette azt a gyorsaságot és könnyedséget, amellyel az idegen írás kusza vonásait utána tudta festeni. De úgy rémlett neki, mintha lelke mélyből jól érthető szavakkal szólt volna egy hang: „Ó, vajon meg tudnád-e csinálni ezt, ha nem hordoznád őt lelkedben és gondolataidban, ha nem hinnél benne és szerelmében?” S ekkor mint halk, suttogó kristálycsengés fuvallata lengett át a szo­bán: „Itt vagyok, hozzád közel... közel... közel... segítlek... légy bátor légy állhatatos, kedves Anselmus!... veled együtt fáradozok azért, hogy enyém légy!” S amint benső elragadtatással hallotta ezeket a hangokat, egyre érthetőbbek lettek számára az ismeretlen jegyek - már-már alig is nézett rá az eredetire -, igen, úgy rémlett, mintha e jegyek már halvány írásban rajta is volnának a pergamenen, és gyakorlott kezének csak feketével kellene kihúznia őket. Így dolgozott tovább, körülvéve a bűbájos, vigasztaló hangoktól, mint édes, gyengéd illatoktól, amíg az óra hatot nem ütött és Lindhorst levéltáros be nem lépett a szobába. Különös mo­sollyal lépett az asztalhoz, Anselmus szótlanul felállt, a levéltáros még egyre szinte gúnyolódó mosollyal nézett rá, de alighogy rápillantott a másolatra, mosolya eloszlott a minden arcizmát átható, mély, ünnepélyes komolyságban. Csakhamar már nem is látszott ugyanannak a sze­mély­nek. Szeme, mely máskor villogó tüzet lövellt, most leírhatatlan szelídséggel nézett Anselmusra, máskor sápadt orcáját enyhe pír futotta be, és s gúny helyett, amely máskor összeszorította ajkát, mintha lágymetszésű derűs ajak nyílt volna bölcs, lélekbeható szavakra. Az egész alak nyúlánkabb, méltóságteljesebb volt; a bő háziköntös, mint valami fejedelmi palást, dús redőkben omlott le mellén és vállán; fehér fürtjei között, amelyek magas, nyílt homlokát keretezik, vékony aranypánt húzódott.

- Fiatalember - kezdte a levéltáros ünnepélyes hangon -, fiatalember, mielőtt te még sejtetted volna, én már felismertem azt a titokzatos vonzalmat, amely téged az én legkedvesebbemhez, legszentebbemhez fűz! Serpentina szeret téged, és az a különleges sors, amelynek végzetes fonalait ellenséges hatalmak szövögetik, beteljesedik, ha ő a tied lesz és te kellő hozományként megkapod az arany világcserepet, amely az ő tulajdona. De a magasabbrendű életben a boldogság csak harcból fakadhat. Ellenséges érők rohannak majd meg, és a gyalázattól és romlástól csak az a belső erő menthet meg, amellyel a támadásoknak ellenszegülsz. Miközben itt dolgozol, tanulóidődet töltöd ki; hit és megismerés visz el a közeli célhoz, ha kitartasz amellett, amit el kellett kezdened. Hűségesen őrizd őt lelkedben, őt, aki szeret téged, és akkor megláthatod az arany világcserép valamennyi mesés csodáját és boldog leszel mindenkoron. Élj boldogul! Lindhorst levéltáros holnap tizenkét órakor vár dolgozószobájában. Élj boldogul!

A levéltáros szelíden kituszkolta a diákot az ajtón, melyet azután lezárt, és Anselmus abban a szobában volt, amelyben étkeztek, s amelynek egyetlen ajtaja a folyosóra nyílt. Elkábulva a csodálatos jelenségektől, megállt a ház kapuja előtt; ekkor feje fölött kinyílt egy ablak, felnézett, s Lindhorst levéltáros tűnt fel; megint a régi volt, fehér köpenyében, mint amilyennek mindig látta. Az öreg lekiáltott hozzá:

- Ejnye, tisztelt Anselmus úr, ugyan min töpreng ily mélyen? Mire gondol? Talán az arab írás nem megy ki a fejéből? Üdvözölje nevemben Paulmann segédtanító urat, ha netán hozzá menne, és holnap pontosan tizenkét órakor jöjjön el ismét. A mai tiszteletdíj már ott van jobb oldali mellényzsebében.

Anselmus diák valóban megtalálta a fényes species tallért a megjelölt zsebben, de cseppet sem örült neki.

„Nem tudom, mi lesz mindebből - szólt önmagához -, de ha puszta téboly és kísértetjárás vesz is körül, lelkemben mégis él és hat a bájos Serpentina, és inkább egészen és mindenestül elpusztulok, semhogy lemondjak róla, mert tudom, hogy bennem a gondolat örök, és semmi­féle ellenséges erő nem rombolhatja le; de vajon ez a gondolat nem Serpentina szerelme-e?”

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.