Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hetedik vigília

2010.02.04

A varázstükör és Eckstein doktor receptje egy ismeretlen betegség ellen

 

 

 

Kép

Paulmann segédtanító végre kiverte pipáját, mondván:

- Nos hát, itt az ideje, hogy pihenőre térjünk.

- Bizony - mondta Veronika, aki már aggódott az apja hosszabb fennmaradása miatt, mert az óra már régen elütötte a tízet. Alighogy a segédtanító visszavonult dolgozó- és hálószobájába, alighogy hírt adtak Fränzchen lélegzetvételei mély alvásáról, Veronika, aki a látszat kedvéért szintén lefeküdt ágyába, csöndesen felkelt, felöltözött, magára vette köpenyét és kisurrant a házból. Attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyta az öreg Liesét, Veronika állandóan maga előtt látta Anselmust, és maga sem tudta, micsoda idegen hang ismétli benne egyre újra, hogy Anselmus ellenszegülése valamilyen ellenséges személytől ered, aki a fiút fogva tartja, de Veronika a mágikus tudományok titokzatos eszközeivel széttörheti Anselmus bilincseit. Bizalma az öreg Liese iránt napról napra nőtt és eltompult a szorongató, borzalmas benyomás is, úgyhogy most az öregasszonyhoz való kapcsolatának minden csodás vonása csak a szokat­lanság, a regényesség fényében jelent meg előtte, és ez meglehetősen vonzotta Veronikát.

Éppen ezért szilárd elhatározással, kockáztatva azt is, hogy otthon nem találják, és ezernyi kellemetlenségbe keveredik, vállalta a napéjegyenlőségi kalandot. Végre elérkezett a végzetes éjszaka, amikorra az öreg Liese segítséget és vigaszt ígért neki és Veronika, régóta meg­barátkozva az éjszakai kirándulás gondolatával, egészen felbátorodott. Mit sem törődve a viharral, amely a levegőben tombolt és arcába csapta a kövér esőcseppeket, nyílsebesen haladt az elhagyott utcákon. A templomtorony harangja tompa, dübörgő hangon elütötte a tizen­egyet, amikor Veronika bőrig ázva az öregasszony háza előtt állt.

- Ó, kedveském, kedveském, már itt is vagy... nos, várj csak, várj! - hangzott fentről, és nyomban utána az öregasszony már ott állt egy megrakott kosárral és kandúrja kíséretében a kapu előtt. - Így hát menjünk és tegyük és műveljük mindazt, ami ildomos és hasznos e munkánknak kedvező éjszakán.

Így szólt az öregasszony, és hideg kezével megfogta a remegő Veronikát; mindjárt át is adta neki nehéz kosarát, és egy üstöt, háromlábú állványt és lapátot szedett elő. Mire kiértek a szabadba, elállt az eső, de a vihar még erősödött; ezerhangú bömbölés reszketett a levegőben. A fekete felhőkből, amelyek gyors száguldásban összeverődtek és mindent sűrű sötétségbe burkoltak, borzalmas, szívettépő jajgatás hallatszott. De a vénasszony sietve lépkedett tovább, és rikácsolva kiáltotta:

- Világíts... világíts csak, fiam!

Erre kék villámlások cikáztak és kígyóztak előttük - és Veronika észrevette, hogy sziporkázó és sistergő szikrákat ontva és világítva előttük ugrál a kandúr és félelmetesen, borzalmasan vinnyog, valahányszor a vihar egy pillanatra elhallgat. A lánynak csaknem elakadt a lélegzete, mintha jéghideg karmok mélyednének lelkébe, de leküzdötte borzongását, érősebben kapasz­kodott az öregasszonyba, és így szólt:

- Most mindent végre kell hajtani és történjék, aminek történnie kell!

- Jól van, leánykám! - válaszölt a vénasszony -, maradj csak ilyen állhatatos, valami szépet ajándékozok neked és a tetejébe még Anselmust is!

Végre megállt az öregasszony és így szól:

- Nos, helyben vagyunk!

Gödröt ásott a földbe, szenet töltött belé és föléje állította a háromlábú állványt, majd ráhelyezte az üstöt. Mindezt különleges mozdulatokkal kísérte, mialatt körülötte keringett a kandúr. Farkából szikrák pattantak ki és tűzkarikát alkottak. A szén hamarosan izzani kezdett és végül kékes láng csapott fel a háromlábú állvány alatt. Veronikának le kellett vetnie kabátját és kendőjét és odaguggolni az öregasszony mellé; a vén Liese megragadta és erősen meg­szorította kezét, villogó szemét a lányra meresztve. Most különleges anyagok - nem lehetett megkülönböztetni, hogy virágok, fémek, füvek, vagy állatok-e, melyeket az öregasszony elővett kosarából és az üstbe dobott - forrni és sisteregni kezdtek. Az öregasszony elengedte Veronikát, megragadott egy vaskanalat, belemerítette az izzó masszába és kavargatta, Veronikának pedig az ő parancsára szilárd tekintettel az üstbe kellett néznie és Anselmusra gondolnia. Most az öregasszony ismét fénylő fémeket dobott az üstbe, meg egy hajfürtöt is, amelyet Veronika fejebúbjáról vágott le, azután egy kis gyűrűt, amelyet a lány régóta viselt, s közben érthetetlen, borzalmasan rikácsoló hangokat kiáltott bele az éjszakába és a kandúr szünet nélkül rohangálva vinnyogott és nyöszörgött. Szeretném, szíves olvasóm, ha szep­tember huszonharmadikán úton lettél volna Drezda felé; mikor beállt a késő este, hiába próbáltak volna föltartóztatni az utolsó állomáson, a barátságos fogadós figyelmeztetett volna, hogy nagy vihar van és szörnyen esik és egyébként sem tanácsos a napéjegyenlő­ség éjszakáján így nekivágni a sötétnek, te mindezzel nem törődtél volna, mert igen helyesen feltételezhetted: egész tallér borravalót adok a postakocsisnak és legkésőbb egy órára Drezdában leszek, ahol az Arany Angyalban vagy a Helmben, esetleg a Stadt Naumburgban jó vacsora és puha ágy vár rám. Amint így kocsikázol a sötétségben, a messzeségben hirtelen valami különös, lebegő világosságot veszel észre. Közelebb érve tűzkarikát látsz, közepében két alak ül egy üst mellett, amelyből sűrű füstgomoly és villogó vörös sugarak és szikrák törnek fel. Az út éppen a tűzön visz keresztül, de a lovak prüszkölnek, dobognak, ágaskodnak, a postakocsis átkozódik és imádkozik és ostorozza a lovakat, de azok nem mozdulnak helyükről. Önkéntelenül is kiug­rasz a kocsiból és néhány lépést szaladsz előre. Most világosan látod a karcsú, bájos leánykát, amint vékony fehér, éjjeli öltözetben az üst mellett térdel. A vihar kibontotta hajfonatait és hosszú, gesztenyebarna haja szabadon repdes a levegőben. A háromlábú állvány alól felcsapó lángok vakító fénye teljesen elárasztja az angyali szépségű arcot, de a szép arc jeges rémüle­tében halálsápadttá dermedt; a merev tekintetben, a magasra húzott szemöldökökben, a szájban, mely hiába nyílik a halálfélelem kiáltására, mert az nem tud kiszaladni a mondhatatlan kínlódástól elszorult kebelből - mindebben megláthatod a leány borzadását, rémületét; kis kezét görcsösen összekulcsolva nyújtja a magasba, mintha imádkozva idézné őrangyalát, hogy védel­mez­ze meg a pokol szörnyetegeitől, amelyek a hatalmas varázslatnak engedelmeskedve, mindjárt megjelennek. Így térdel itt mozdulatlanul, mint valami márványszobor. Vele szemben egy magas, szikár, hegyes karvalyorrú és szikrázó macskaszemű, rézsárga bőrű asszony kupo­ro­dik a földre, a magára vetett fekete kabátból kimerednek meztelen, csontos karjai, és a poko­li kotyvalékot kavargatva, rikácsoló hangon nevet és kiált a tomboló, zúgó viharon át. Bizony úgy vélem, nyájas olvasó, ha egyébként nem is ismernéd a félelmet és borzongást, mégis a rembrandti vagy pokol-breugheli, most az életbe valósággal belépett kép láttán, a rémülettől minden hajad szála égnek mered. De tekinteted nem bír elszakadni a pokoli kavargásban megigézett lánytól és a villamos ütés, amely minden sejteden és idegeden végigremeg, a villám sebességével fellobbantja benned a merész gondolatot, hogy szembeszállj a tűzkör hatalmaival; s ez legyőzi borzalmadat, sőt ez a gondolat a borzalomból és rémületből fakadt, annak a termé­ke. Úgy érzed, mintha magad volnál az őrangyalok egyike, akihez a halálra rémített leányka könyörgött, igen, mintha nyomban elő kellene rántanod zsebpisztolyodat és habozás nélkül agyon kellene lőnöd a vénasszonyt. De miközben élénken végiggondolod mindezt, hangosan felkiáltasz: „Hé!” vagy „Mi történik ott?” vagy „Mit műveltek itt?!” A postakocsis élesen meg­fújja kürtjét, a vénasszony belefordul kotyvalékába, és egyszeriben minden eltűnik a sűrű füstgomolyagban. Nem merem állítani, hogy a leánykát, akit most forró vágyódással keresnél a sötétségben, meg is találnád, de szétromboltad az öregasszony lidércét és feloldottad annak a varázslatnak bűvkörét, amelybe Veronika könnyelműen belevetette magát.

Ám szeptember huszonharmadikának e viharos, a boszorkányosságok számára oly nagyon kedvező éjszakáján sem te, nyájas olvasó, sem más nem járt ezen az úton, és így Veronika halálos félelmében kénytelen volt kitartani az üst mellett, míg a varázslat véget nem ért. Jól hallotta, miként viharzott és üvöltött körülötte minden, hogyan bömbölt és hörgött összevissza mindenféle ijesztő hang, de nem emelte fel tekintetét, mert érezte, hogy az őt körülvevő borzalmak, szörnyűségek láttára gyógyíthatatlan pusztító tébolyba zuhanna. A vénasszony abba­hagyta az üstben fortyogó kotyvalék keverését, a füstgomolyag egyre kisebb lett és a végén már csak könnyű kis spirituszláng égett az üst alján. Ekkor így kiáltott a vénasszony:

- Veronika! Gyermekem! Kedvesem! Nézz az aljára! Mit látsz... mit látsz hát?

De Veronika nem bírt válaszolni, bár úgy rémlett neki, mintha az üstben összevissza mindenféle kusza alak forgolódna; az alakok egyre élesebben körvonalazódtak és egyszerre barátságosan rátekintve és kezet nyújtva, Anselmus diák lépett ki az üst mélyéből. A lány felkiáltott:

- Ó, Anselmus!... Anselmus!

Az öregasszony gyorsan kinyitotta az üst csapját, az izzó fém sziszegve és sisteregve beömlött egy kis edénybe, melyet az öregasszony odaállított. Ekkor az asszony felugrott és vad, ször­nyű­séges mozdulatokkal csapkodva maga körül, rikácsolta:

- Sikerült a mű... Köszönöm, fiam! Jól őrködtél! Hohó, hohó... már jön... mard halálra... mard halálra!...

De most hatalmas suhogás hallatszott a levegőből, mintha szárnyaival csapkodva egy óriási sas zúgott volna le, és szörnyű hangon felharsant: „Héha! Héha! Ti népség! Most vége! Most vége! Takarodjatok haza a fenébe!” A vénasszony üvöltve leroskadt, Veronika pedig elvesz­tette eszméletét.

Mire ismét magához tért, világos nappal volt, ágyában feküdt, egy csésze gőzölgő teával Fränzchen állt mellette, és így szólt: „Mondd hát, testvérkém, mi van veled, már egy órája vagy még régebben állok itt előtted és te eszméletlenül fekszel, mintha lázas forróságba estél volna - és úgy sóhajtozol és nyögsz, hogy az ember megrémül. Apánk ma miattad nem ment el az iskolába és a doktorral egyetemben mindjárt be is jön.”

Veronika szótlanul átvette a teát; miközben szürcsölte, feltámadtak szeme előtt az éjszaka szörnyű képei. „Így hát minden csak szorongató álom volt, ami kínzott? De hiszen én tegnap este valóban elmentem az öregasszony­hoz, mert szeptember huszonharmadika volt. Alighanem már tegnap este megbetegedtem és csak képzeltem mindezt, az tett beteggé, hogy örökké Anselmusra gondolok és a csodálatos öregasszonyra, aki azt hitette el velem, hogy ő Liese, és így bolonddá tett.”

Fränzchen, aki közben kiment a szobából, most visszatért, behozta Veronika teljesen átnedvesedett kabátját.

- Nézd csak, testvérkém - szólott -, mi történt a kabátoddal; a vihar éjszaka feltépte az ablakot és felborította a széket, amelyen a kabátod feküdt; nyilván beesett az eső, mert a kabátod egész nedves lett.

Ez megrendítette Veronikát, mert most bizony megértette, hogy nem álom kínozta, hanem valóban ott járt a vénasszonynál. Ekkor félelem és rémület fogta el és végigfutott rajta a hideg. Görcsös reszketésében szorosan magára húzta a paplant; most azonban észrevette, hogy valami kemény tárgy nyomja a mellét, és mikor utána nyúlt, úgy érezte, hogy valami medalion­féle; mikor Fränzchen kiment a kabáttal, Veronika előhúzta, és íme, egy kis kerek fényesre csiszolt fémtükör volt.

- Ez az öregasszony ajándéka - kiáltott élénken.

Úgy tetszett neki, a tükörből tüzes sugarak lövellnek feléje, legbensőbb énjéig hatolnak és jólesően melengetik. A hidegrázás elmúlt és kimondhatatlanul kellemes és jóleső érzés töltötte el. Anselmusra kellett gondolnia és amint egyre erősebben összpontosította rá gondolatait, a tükörből Anselmus szívélyesen rámosolygott, mint valami miniatűr arckép. És Veronikának csakhamar úgy rémlett, mintha már nem a képet - nem! -, hanem magát az eleven Anselmus diákot látná. A fiú magas, különösen berendezett szobában ült és buzgón írt. Veronika oda akart lépni hozzá, hogy vállára veregessen és így szóljon: „Anselmus úr, forduljon meg, hiszen én vagyok itt!” De ez semmiképpen sem volt lehetséges, mert Anselmust mintha nagy fénylő tűzáradat vette volna körül, és amikor Veronika alaposabban szemügyre vette, látta, hogy csak aranyos metszésű, nagy könyvek. De végre mégis sikerült szembenéznie Anselmus diákkal; s úgy látszott, mintha Anselmus csak ekkor ismerte volna fel őt, de végül elmosolyodott és így szólt: „Ó! Hát ön az, kedves mademoiselle Paulmann! De hát miért méltóztatik olykor úgy viselkedni, mint egy kígyócska?” Veronika hangos kacagásra fakadt e különös szavak halla­tára, s ettől felriadt, mintha mély álomból ébredt volna, és gyorsan eldugta a kis tükröt. Ekkor nyílt az ajtó és Paulmann segédtanító Eckstein doktor kíséretében a szobába lépett. Eckstein doktor nyomban az ágyhoz ment, sokáig, hosszan elgondolkozva fogta Veronika ütőerét és aztán így szólt:

- Ejnye! ejnye!

Receptet írt, még egyszer megfogta a pulzust és ismét ezt mondta:

- Ejnye! ejnye! - és ezzel elhagyta a betegét.

De Eckstein doktor e nyilatkozataiból Paulmann segédtanító nem értette meg, hogy tulajdon­képpen mi baja van Veronikának.

 


Az ifjabb Pieter van Brueghel (1564-1637), akit ezzel a névvel apjától, a „Paraszt Brueghel”-től külön­böztettek meg.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.