Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kilencedik vigília

2010.02.04

 

 

 

Kép

Anselmus diák ama ritka és csodálatos dolgok folytán, amelyekkel naponta szembekerült, teljesen elszakadt a mindennapi élettől. Nem találkozott többé egyetlen barátjával sem és minden reggel türelmetlenül várta a tizenkettedik órát, amely megnyitotta előtte paradicsomát. És mégis, miközben egész lelkével a bájos Serpentina és Lindhorst levéltáros tündérvilágának csodái felé fordult, olykor önkéntelenül is Veronikára kellett gondolnia, sőt néha szinte úgy érezte, hogy a leány odalép hozzá és elpirulva bevallja, hogy szereti és igyekszik elszakítani őt a fantomoktól, akik csak ingerkednek vele és gúnyolják. Közben-közben valami hirtelen rászakadó idegen hatalom ellenállhatatlanul vonzza az elfelejtett Veronika felé, és mintha csak hozzá lenne láncolva, követnie kell, ahová csak a leány akarja. Éppen azt a napot követő éjszakán, amikor először látta meg csodálatos hajadon alakjában a bájos Serpentinát, s amikor feltárult előtte a szalamandra és a zöld kígyó egybekelésének csodálatos titka, azon az éjszakán élénkebben jelent meg a szeme előtt Veronika, mint valaha. - Igen! - csupán felébredésekor eszmélt rá, hogy csak álmodott, mert szentül hitte, hogy Veronika valóban nála van és szívet tépő mély fájdalommal panaszolja, hogy Anselmus a belső ziláltságából keletkező fantasztikus jelenségekért feláldozza az ő igaz szerelmét és ráadásul szerencsétlenségbe és romlásba sodorja önmagát. Veronika szeretetreméltóbb volt, mint amilyennek valaha is látta; alig tudta elterelni róla gondolatait. Gyötörte ez az állapot, de azt remélte, hogy reggeli sétája során megszaba­dulhat kínjaitól. Titkos mágikus erő vonzotta a pirnai kapu elé, és éppen be akart fordulni egy mellékutcába, amikor a mögötte haladó Paulmann segédtanító utána kiáltott:

- Ejnye, ejnye! Tisztelt Anselmus úr... Amice! Amice! Az Istenért, ugyan hol bujkál? Hiszen már sohasem mutatkozik... Tudja-e, mennyire vágyódik Veronika arra, hagy megint egyszer énekelhessen önnel? Hát jöjjön csak, hiszen nyilván hozzánk igyekezett!

Anselmus diák kénytelen volt a segédtanítóhoz csatlakozni. Mikor beléptek a házba, Veronika olyannyira csinosan és gondosan öltözve lépett eléjük, hogy a segédtanító csodálkozva kérdezte:

- No csak, miért ilyen díszben? Talán látogatást várunk?... Itt hozom ám Anselmus urat!

Mikor Anselmus diák illedelmesen és jómodorúan kezet csókolt Veronikának, érezte, hogy a leány megszorítja a kezét, és ez, mint izzó áradat vonaglott át minden porcikáján és idegszálán. Veronika maga volt a vidámság és báj, s amikor Paulmann átment dolgozószobájába, a leány ingerkedésével és pajkosságával annyira felajzotta Anselmust, hogy a diák elfelejtett minden ostobaságot, és végül a szobában kergetőzött a csintalan leánnyal. De egyszerre ismét meg­szállta az ügyetlenség ördöge, beleütközött az asztalba, és Veronika csinos varróládikája leesett. Anselmus felemelte, a fedele felpattant és egy kerek kis fémtükröcske villant a szemébe, a diák jókedvében belenézett.

Veronika halkan mögéje lopózott, kezét a fiú karjára tette és hozzá simulva, válla felett maga is a tükörbe pillantott. Anselmus ekkor úgy érezte, mintha bensejében harc indulna meg... gondolatok... képek villantak élő és tűntek el ismét... Lindhorst levéltáros... Serpentina... a zöld kígyó... végre aztán nyugalom szállta meg és a zűrzavar világos tudatossággá illeszkedett és alakult. Most ráeszmélt, hogy tulajdonképpen mindig csak Veronikára gondolt, és az a lány, aki tegnap a kék szobában megjelent neki, ugyancsak Veronika volt, és hogy a fantasztikus mondát a szalamandra egybekeléséről a zöld kígyóval semmiképpen sem mesélték el neki, hanem ő írta le. Maga is elcsodálkozott álmodozásán és pusztán a Veronika iránt érzett szerel­méből fakadó izgatott lelkiállapotának, valamint a Lindhorst levéltárosnál végzett munkának tulajdonította, a levéltárosnál, akinek szobáiban még olyan különösen kábító illatok is terjengenek. Szívből nevetnie kellett bolond képzelődésén, hogy egy kis kígyóba szerelmes és szalamandrának vél egy jómódú titkos levéltárost.

- Igen! Igen! Veronika az! - kiáltotta hangosan, amikor pedig hátrafordult, egyenesen bele­nézett Veronika kék szemébe, amelyből szerelem és vágyakozás sugárzott. Fojtott „Ah!” röppent el a leány ajkáról, amely ebben a pillanatban az ő ajkán égett.

- Ó, én szerencsés! - sóhajtott elragadtatva a diák. - Amiről tegnap csak álmodtam, ma a valóságban osztályrészem lett.

- És valóban feleségül veszel, ha udvari tanácsos lesz belőled? - kérdezte Veronika.

- Hogyne! - válaszolt Anselmus diák.

Közbe nyikorgott az ajtó, és Paulmann segédtanító ezekkel a szavakkal lépett be:

- Nos, tisztelt Anselmus úr, ma nem eresztem el önt, s majd beéri nálunk egy tányér levessel, és utána Veronika pompás kávét főz nekünk, amelyet együtt élvezünk Heerbrand irattárossal, aki megígérte ugyanis, hogy idejön.

- Ó, kedves segédtanító úr! - felelte Anselmus diák. - Hát nem tudja, hogy Lindhorst levéltáros úrhoz kell mennem a másolás végett?

- Ide nézzen, amice! - szólt a segédtanító, és elétartotta zsebóráját, amely fél egyet mutatott.

Anselmus diák tehát belátta, hogy már túlságosan későre jár ahhoz, hogy elmenjen Lindhorst levéltároshoz, és annál szívesebben teljesítette a segédtanító kérését, mert így remélte, hogy egész nap láthatja Veronikát és nyilván hozzájuthat néhány lopott pillantáshoz, egy-egy gyen­géd kézszorításhoz, sőt talán még egy csókhoz is. Ennyire felcsigázódtak hát Anselmus diák vágyai, és egyre jobb kedvre derült, minél inkább meggyőződött róla, hogy csakhamar meg­szaba­dul mindama fantasztikus képzelődésektől, amelyek végleg eszelős bolonddá tehették volna. Ebéd után valóban beállított Heerbrand irattáros és mikor már megitták a finom kávét és be is alkonyodott, mosolyogva és vidáman a kezét dörzsölve közölte, hogy hozott magával valamit, ami Veronika szép keze által vegyítve és kellő alakba öntve, mintegy iktatva és rubrikázva e hűvös októberi estén valamennyiüknek örömére fog szolgálni.

- Nos, hát álljon elő a titokzatos valamivel, amit magával hozott, tisztelt irattáros úr! - szólt Paulmann segédtanító; Heerbrand irattáros pedig belenyúlt kabátja mély zsebébe és egy üveg rizspálinkát, citromot és cukrot vett elő.

Alig múlt el fél óra és pompás puncs gőzölgött Paulmann asztalán. Veronika töltögette az italt és a jó barátok közt kedélyes, vidám beszélgetés folyt. De amint az ital gőze Anselmus diák fejébe szállt, visszatértek mindazoknak a csodálatos és furcsa dolgoknak a képei is, amelyeket rövid idő alatt átélt. Látta Lindhorst levéltárost foszforos fényű damaszt háziköntösében... látta az azúrkék szobát, az arany pálmafákat, sőt megint úgy érezte, hogy mégis hinnie kell Serpentinában... és minden erjedt és forrt a lelkében. Veronika egy pohár puncsot nyújtott feléje és miközben Anselmus megfogta a poharat, szelíden megérintette a leány kezét. - „Ser­pen­tina! Veronika!” - sóhajtotta magában. Mély álmodozásba merült, de Heerbrand irattáros hangosan kiáltotta:

- Ez a Lindhorst levéltáros mégis csuda egy öreg különc; az ember nem tudja, hányadán áll vele. Nos, éljen soká! Koccintsunk, Anselmus úr!

Anselmus diák erre felriadt álmodozásából, koccintott Heerbrand irattárossal és így szólt:

- Ez onnan ered, tiszteletre méltó irattáros uram, hogy Lindhorst levéltáros úr tulajdonképpen szalamandra, aki haragjában elpusztította Phosphorus szellemfejedelem kertjét, mivel a zöld kígyó elrepült tőle.

- Micsoda? Hogyan? - kérdezte Paulmann segédtanító.

- Igen - folytatta Anselmus diák -, ezért kénytelen most itt Drezdában királyi levéltárosként élni a három lányával, ezek pedig nem egyebek apró aranyos-zöld kígyócskáknál, akik bodza­bokrokban sütkéreznek, csábítóan énekelnek és elcsalják a fiatalembereket, mint a szirének.

- Anselmus úr, Anselmus úr - kiáltott Paulmann segédtanító -, talán nincs valami rendben a fejében? Micsoda zöldségeket fecseg itt össze, az Isten szerelmére?

- Igaza van a diáknak - szólt közbe Heerbrand irattáros -, ez a fickó, ez a levéltáros átkozott szalamandra, aki ujjaiból tüzes szikrákat pattant, és mint izzó taplóval, lyukat éget velük az ember kabátjára. Igen, igen, igazad van, Anselmus barátocskám, és aki nem hiszi, az ellen­sé­gem! - S Heerbrand irattáros akkorát csapott öklével az asztalra, hogy csak úgy csörömpöltek a poharak.

- Irattáros úr! Megőrült? - kiáltotta a felbőszült segédtanító. - Diák úr, diák úr! Mit művel már megint?

- Ugyan - mondta a diák -, segédtanító úr, ön sem egyéb, mint egy madár... fülesbagoly, amelyik a parókákat fésüli!

- Micsoda? Én madár... fülesbagoly fodrász? - ordította haragosan a segédtanító. - Uram, ön őrült, őrült!

- De az öregasszony majd kitekeri a nyakát - kiáltott Heerbrand irattáros.

- Igen, az öregasszonynak nagy a hatalma - szólt közbe Anselmus diák -, holott alacsony származású, mert a papája nem volt egyéb, mint egy ócska tollseprű és a mamája egy hitvány marharépa, de erejét főként mindenféle ellenséges teremtménynek, szemét népségnek köszön­heti, amely körülveszi.

- Ez ocsmány rágalom - kiáltott Veronika és harag lángolt szemében -, az öreg Liese bölcs asszony, a fekete kandúr pedig nem ellenséges teremtmény, hanem finom erkölcsű, művelt fiatalember és különben az ő cousin germain-je.

- Tud-e vajon a szalamandra zabálni, anélkül, hogy szakállát megperzselné és nyomorúságosan el ne pusztulna? - kérdezte Heerbrand irattáros.

- Nem, nem - kiáltotta Anselmus diák -, soha többé nem lesz képes rá; és a zöld kígyó szeret engem, mert gyermeki a lelkem, és belenéztem Serpentina szemébe!

- Azt majd kikaparja a kandúr! - kiáltott Veronika.

- Szalamandra, szalamandra! Legyőz mindenkit... mindenkit! - üvöltött végső dühében Paulmann segédtanító. - Vajon tébolydában vagyok-e, s magam is megbolondultam? Micsoda őrült dolgokat fecsegtek itt összevissza? Igen, én is bolond vagyok, bolond!

S ezzel Paulmann segédtanító felugrott ültéből, letépte fejéről parókáját és a szoba mennye­ze­téhez csapta, hogy a szétnyomott fürtök csak úgy zizegtek és összevissza zilált állapotban mindenfelé széjjelszórták a púdert. Erre Anselmus diák és Heerbrand irattáros megragadták a puncsostálat, a poharakat, és ujjongva és rikoltozva odavágtál a szoba mennyezetéhez, úgy­hogy a cserepek csendülve és csörömpölve ugráltak szanaszét.

- Éljen a szalamandra... pusztuljon a vénasszony... zúzzátok szét a fémtükröt, vágjátok ki a kandúr szemét! Madaracskák... madaracskák a levegőben... Evan... evan... evoé!... szala­mandra!

Így ordítottak és üvöltöttek hárman összevissza, mint a megszállottak. Fränzchen hangos sírással menekült, Veronika pedig fájdalmában és bánatában nyögdécselve feküdt a díványon. Ekkor kinyílt az ajtó, egyszerre mindenki elcsendesedett és egy szürke kabátkás emberke lépett be. Arca valahogy furcsán méltóságteljes volt és görbe orra, amelyen nagy szemüveg ült, kiváltképpen elütött minden eddig látottól. Olyan különös parókát is viselt, amely inkább valami tollsapkára hasonlított.

- Szép jó estét - rikácsolta a nevetséges emberke -, nyilván itt találom Anselmus diák urat. Alázatos üdvözletet hozok Lindhorst levéltáros úrtól, ma hiába várta Anselmus urat, de szépen kéreti, holnap ne tessék a szokott órát elmulasztani.

Ezzel ismét kilépett az ajtón, és mindannyian látták, hogy a méltóságteljes emberke tulajdon­kép­pen egy szürke papagáj. Paulmann segédtanító és Heerbrand irattáros harsányan felkaca­gott, hogy csak úgy visszhangzott a szobában, és közben Veronika, kimondhatatlan fájdal­mában nyöszörgött és jajgatott, Anselmus diák pedig a rémület tébolyában eszméletlenül kirohant az ajtón, végig az utcákon. Gépiesen hazatalált lakására, szobácskájába. Kisvártatva békésen és barátságosan lépett hozzá Veronika, és azt kérdezte, hogy mámorában miért félemlítette meg annyira, és intette, hogy óvakodjék újabb képzelődésektől, amikor Lindhorst levéltárosnál dolgozik.

- Jó éjszakát, jó éjszakát, kedves barátom! - suttogta Veronika, és csókot lehelt Anselmus ajkára. A diák át akarta karolni, de az álomalak már eltűnt; Anselmus vidáman és megerősödve ébredt fel. Most szívből nevetett a puncs hatásán, de amikor Veronikára gondolt, nagyon jóleső érzés járta át. „Egyedül neki köszönhetem - mondta önmagának -, hogy megtértem bárgyú rögeszméimből. Valóban én sem jártam jobban, mint az az ember, aki azt hitte, hogy üvegből van, vagy az, aki nem merte elhagyni a szobát félelmében, hogy felfalják a tyúkok, mivel azt képzelte, hogy ő egy árpaszem. De mihelyt kineveznek udvari tanácsossá, tüstént feleségül veszem Paulmann kisasszonyt és boldog leszek.”

Amikor délben keresztülment Lindhorst levéltáros kertjén, nem győzött csodálkozni rajta, hogy miképpen tetszhetett neki itt máskor minden olyan furcsának és csodálatosnak. Nem látott egyebet, csak közönséges cserepes virágokat mindenfelé gerániumot, mirtuszbokrokat és ha­son­lókat. Ragyogó tarka madarak helyett, amelyek máskor ingerkedtek vele, most csak néhány veréb repdesett ide-oda, s mikor Anselmust észrevették, érthetetlen, kellemetlen lármázásba kezdtek. Egészen másnak látszott most a kék szoba is, és Anselmus nem értette, miként tetszhetett neki a rikító kék színű és a sok természetellenesen aranyos törzsű, formátlan, fényes levelű pálmafa.

A levéltáros sajátosan gúnyos mosollyal nézett rá és megkérdezte:

- Nos, hogy ízlett tegnap a puncs, tisztelt Anselmus?

- Ó, bizonyára a papagáj... - válaszolta megszégyenülten Anselmus, de megakadt, mert ismét arra gondolt, hogy a papagáj megjelenése is csak elkábult érzékeinek káprázata volt.

- Ugyan, hiszen magam is a társaságban voltam - szakította félbe Lindhorst levéltáros. - Hát nem látott engem? De hiszen az eszeveszett tombolás közben csaknem súlyosan megsérültem; mert még abban a pillanatban is a puncsostálban ültem, amikor Heerbrand irattáros érte nyúlt, hogy a szoba mennyezetéhez csapja, és kénytelen voltam sietve bebújni a segédtanító pipájának fejébe. Nos, Isten önnel, Anselmus úr! Legyen szorgalmas, és mivel eddig oly derekasan dolgozott, a tegnapi elmulasztott napért is megfizetem a species tallért.

„Hogyan locsoghat a levéltáros ilyen bolondságokat” - gondolta magában Anselmus és az asztalhoz ült, hogy nekikezdjen a kézirat másolásának, amelyet a levéltáros szokás szerint elébe terített. De a pergamentekercsen oly sokféle furcsán kusza vonást és cikornyát látott nagy összevisszaságban, hogy azok egyetlen nyugalmi pontot sem engedve a szemnek, teljesen meg­zavarták tekintetét, és csaknem lehetetlennek érezte, hogy mindezt pontosan utánafesthesse. Sőt, az egésznek az áttekintésekor a pergamen csak tarkán erezett márványlapnak vagy mohával keresztül-kasul benőtt kőnek látszott. Mégis minden tőle telhetőt meg akart kísérelni, és bátran bemártotta a tollat, de a tinta egyáltalán nem volt folyékony, Anselmus türelmetlenül kirázta a tollat, és - ó, egek! - egy hatalmas packa cseppent a kiteregetett eredeti kéziratra. A tintafoltból sistergő, dörgő kék villám csapott ki, és recsegve cikázott a szobán keresztül a mennyezet felé. Ekkor a falakból sűrű gőz tört elő, a levelek zúgni kezdtek, mintha vihar rázná őket, lobogó lánggal villogó baziliszkuszok röppentek ki belőlük, meggyújtották a gőzt és a lángok zúgva csapkodtak Anselmus körül. A pálmafák aranyos törzsei óriáskígyókká lettek, éles fémcsengéssel ütötték össze borzalmas fejüket és pikkelyes testükkel Anselmus köré tekeredtek.

Tébolyodott, most viseld el a büntetést azért, amit arcátlan gazságodban elkövettél.

Így harsogott ijesztő hangja a megkoronázott szalamandrának, aki vakító fénysugárként jelent meg a lángokban, a kígyók felett, s e szörnyek kitátott szájából most lángzuhatag zúdult Anselmusra és ő úgy érezte, mintha a tűzáradat összesűrűsödne teste körül és jéghideg szilárd tömeggé válna. De miközben Anselmus tagjai mind jobban és jobban összehúzódtak és megmerevedtek, elvesztette eszméletét. Mikor ismét magához tért, moccanni sem tudott; úgy érezte, ragyogó fény veszi körül, amelybe nyomban beleütközik, hacsak a kezét kinyújtja vagy akárhogy megmozdul. Ó! egy jól eldugaszolt kristálypalackban ült, amely ott állott Lindhorst levéltáros könyvtárszobájának állványán.

 


vér szerinti unokatestvér

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.