Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Második vigília

2010.02.04

 

 

 

Kép

- Az uraságnak alighanem elment az esze! - mondja egy tiszteletre méltó polgárasszony, aki családjával hazafelé tartva sétájából, megállt, és karját keresztbe fonva bámulta a diák bolondos viselkedését. Anselmus ugyanis átölelte a bodzafát és szüntelenül ezt kiabálta a levelek és ágak közé:

- Ó, csak még egyszer csillogjatok és ragyogjatok, ti bájos arany kígyócskák, csak még egyszer hallassátok csengettyűhangocskátokat! Csak még egyszer tekintsetek rám, ti üdvösséges kék szemek, csak még egyszer, mert különben belepusztulok a fájdalomba és a perzselő vágyako­zásba!

És közben szíve mélyéből panaszosan sóhajtozott, nyögött, és vágyódásában, türelmetlen­ségében rázta a bodzafát, de az válasz helyett csak tompán és érthetetlenül susogtatta leveleit, mintha alaposan kicsúfolná Anselmus diák fájdalmát.

- Az uraságnak alighanem elment az esze! - szólt újra a polgárasszony, és Anselmusnak úgy tetszett, mintha mély álomból ráznák fel vagy éppenséggel jéghideg vízzel öntenék le, hogy minél hirtelenebb legyen az ébredése. Csak most látta megint tisztán, hogy hol van, hogy valami különös lidérc ingerkedett vele, olyannyira, hogy egymagában hangos szavakra fakadt.

Meghökkenten meredt a polgárasszonyra és aztán elejtett kalapjáért nyúlt, hogy sietve távoz­zék. Közben odaérkezett a családapa is, karján gyermekével; megállt, leültette a kicsikét a fűbe s botjára támaszkodva csodálkozva hallgatta és szemlélte a diákot. Majd felemelte a pipát és dohányzacskót, amelyet a diák az imént leejtett, odanyújtotta neki mindkettőt és így szólt:

- Ne jajveszékeljen az úr itt a sötétségben és nyaggassa az embereket, ha egyéb baja nincs, csupán annyi, hogy túl mélyen nézett a pohár fenekére... csendben, rendben menjen haza és feküdjék a fülére!

Anselmus diák nagyon szégyellte magát és egy siránkozó ó! kiáltás tört fel belőle.

- No, no - folytatta a polgár -, csak hagyja az úr, ilyesmi előfordul a legjobb családban is, és áldozócsütörtök kedves napján az ember szívbéli örömében egy-egy korttyal többet is ihat, mint amennyivel szomját oltja. Ilyesmi még Isten szolgájával is megtörténhet... az úr nyilván kandidátus! De ha megengedi az úr, egy kis pipára valót töltök a dohányából, mert az enyém ott fent elfogyott.

Így szólt a polgár, éppen amikor Anselmus diák zsebre akarta tenni pipáját és dohányzacskóját; azután szép lassan és megfontoltan megtisztította pipáját és ugyanilyen lassan tömögette. Néhány polgárlány odalépett hozzájuk, titokban szót váltottak az asszonnyal és vihogtak, miközben Anselmust nézegették. A diák úgy érezte, mintha megannyi szúrós tüskén és izzó tűhegyen állna. Mihelyt visszakapta pipáját és dohányzacskóját, vágtatva elrohant. Eltűnt emlékezetéből mindaz a csodálatos dolog, amit látott, és csak arra emlékezett, hogy a bodzafa alatt hangosan fecsegett mindenféle zavaros dologról, amit most annál riasztóbbnak érzett, minthogy régtől fogva undorodott mindig a magában beszélőktől. „A sátán fecseg belőlük” - mondta tanítója, és ő hitt is ebben. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy áldozó­csütörtökön részeg candidatus theologiae-nek nézze valaki. Már éppen be akart kanyarodni a Kesel-kert előtt a nyárfasorba, amikor mögötte felharsant egy hang:

- Anselmus úr! Anselmus úr! Az ég szerelmére, hová rohan ilyen lélekszakadva?

A diák megállt, mert szentül hitte, hogy most nyomban újabb szerencsétlenség szakad rá. A hang ismét felhangzott:

- Anselmus úr! Anselmus úr! Jöjjön csak vissza, itt várjuk a parton.

A diák csak most eszmélt rá, hogy barátja, Paulmann segédtanító volt az, aki utána kiáltott; visszatért hát az Elbához és ott találkozott vele, két lányával és Heerbrand irattárossal, amint éppen gondolába készültek szállni. Paulmann konrektor meghívta a diákot, hogy keljen át velük az Elbán és azután a város túlsó végén, pirnai lakásán töltse velük az estét. Anselmus diák szívesen elfogadta a meghívást, mert azt remélte, hogy ezen a réven megmenekül a végzettől, amely ma este üldözte. Mikor tehát áthajóztak a folyón, az történt, hogy a túlsó parti Anton-kertből, tűzijáték-rakétákat lőttek ki. A rakéták ropogva és sziszegve szálltak a magasba és a ragyogó csillagok ezernyi sistergő sugarat és lángot szórva maguk körül, széthullottak a levegőben. - Anselmus diák magába roskadtan ült az evező révész mellett, most azonban, mikor a vízben meglátta a levegőben szanaszét cikázó és sistergő szikrák és lángok visszfényét, úgy rémlett neki, mintha az arany kígyócskák siklanának a habokban. Értelmében és emlékezetében egyszerre ismét elevenen jelentkezett mindaz a szokatlan dolog, amit a bodzafa alatt látott, és megint elfogta a kimondhatatlan vágyódás, az izzó megkívánás, amely amott görcsösen fájdalmas elragadtatásban rendítette meg szívét.

- Ó, hát a vizek mélyén vagytok? - így kiáltott fel Anselmus diák, és olyan heves mozdulatot tett, mint aki a gondolából nyomban a hullámok közé akarja vetni magát.

- Megbolondult az úr? - kiáltott a révész és kabátja szárnyánál fogva elkapta.

A lányok, akik mellette ültek, ijedtükben felkiáltottak és a gondola másik oldalára menekültek; Heerbrand, az irattáros valamit súgott Paulmann segédtanító fülébe, mire ez hosszabban válaszolt, de Anselmus diák csupán ennyit értett belőle:

- Ilyenfajta rohamok? Még eddig nem észleltem.

Nyomban ezután felállt Paulmann segédtanító és komoly, méltóságteljes, hivatalos arckifeje­zés­sel odaült Anselmus diák mellé, megfogta kezét és így szólt:

- Hogy érzi magát, Anselmus úr?

A diák csaknem eszét vesztette, mert lelkében hirtelen meghasonlás támadt, amelyet hiába igyekezett elcsendesíteni. Most már persze világosan látta, hogy amit az arany kígyócskák ragyogásának tartott, az csak az Anton-kertből felröppentett rakéták visszfénye volt; de egy mindeddig ismeretlen érzés, maga sem tudta, gyönyörűség-e, vagy fájdalom, görcsösen össze­szorította keblét; és amikor a révész evezőivel úgy belecsapott a vízbe, hogy a hab mintegy haragjában, felborzolódva megcsobbant és zúgott, akkor ebben a zajban titkos suttogást és susogást hallott:

- Anselmus! Anselmus! Nem látod, amint állandóan előtted vonulunk? Testvérkénk pedig rád tekint... higgyél... higgyél bennünk...

És úgy rémlett neki, hogy a visszfényben három zölden fénylő csíkot lát. Mikor azonban kissé bánatosan benézett a vízbe, hogy vajon nem tekint-e rá onnan a habokból az üdvösséges szempár, akkor bizony észrevette, hogy a fény csak a közeli házak kivilágított ablakaiban harcolt önmagával; de Paulmann segédtanító most még hevesebben szólt:

- Hogy érzi magát, Anselmus úr?

A diák nagyon bátortalanul válaszolt:

- Ó, kedves segédtanító úr, ha tudná, hogy éppen az imént egész éberen, nyitott szemmel milyen sajátságos dolgokat álmodtam egy bodzafa alatt, a Linke-féle kertfal mentén, akkor bizonyára nem is venné zokon, hogy ilyen szórakozottan...

- Ejnye, ejnye, Anselmus úr! - szakította félbe a segédtanító -, én mindenkor derék fiatalember­nek tartottam magát, de álmodik... éber, nyitott szemmel álmodik és aztán itt hirtelen be akar ugrani a vízbe... Már engedelmet kérek... csak őrültek vagy bolondok viselkednek így.

Anselmus diák egészen elszomorodott barátja kemény szavai miatt. Ekkor Paulmann idősebbik lánya, az igen csinos, viruló tizenhat esztendős Veronika így szólt:

- Ugyan, kedves papa, bizonyára valami rendkívüli dolog történt Anselmus úrral, s ő alighanem csak hitte, hogy ébren van, holott valójában aludt ott a bodzafa alatt, és mindenféle bolondos dolgot álmodott, ami még megmaradt gondolataiban.

- Drága mademoiselle, nagyra becsült segédtanító úr - ragadta magához a szót Heerbrand irattáros -, vajon nem lehetséges-e, hogy az ember ébrenlétében is belemerül valamiféle álmodozó állapotba? Velem is megesett már, hogy ebéd után a kávé mellett magam elé meredve, a tulajdonképpeni testi és lelki emésztés pillanatában, mintegy inspirációszerűen eszembe jutott egy elveszettnek hitt akta helye, és még tegnap is megtörtént, hogy ugyanilyen módon remek, latin nyelvű gótbetűs írás táncol éber, nyitott szemem előtt.

- Ugyan, nagyra becsült irattáros úr - válaszolt Paulmann segédtanító -, magában mindig volt valami vonzalom a poétikus dolgok iránt, és így az ember könnyen átcsap a fantasztikus és regényes dolgok világába.

Anselmus diáknak nagyon jólesett, hogy abban a felette leverő helyzetben, amelyben részegnek vagy őrültnek tartották, valaki a pártját fogta, és noha már meglehetősen besötétedett, mégis úgy tetszett neki - most első ízben -, Veronikának szép sötétkék szeme van, pedig most eszébe sem jutott az a csodálatos szempár, amelyet a bodzafa tövében látott. Általában egyszeriben ismét teljesen eltűnt előle a bodzafa alatt átélt kaland, olyan könnyűnek és derűsnek érezte magát, sőt szinte túláradó vidámságban odáig merészkedett, hogy amikor kiszálltak a gondolából, a védelmében szót emelő Veronikának segítő kezet nyújtott és azután, mikor a lány belekarolt, oly sok ügyességgel és szerencsével vezette hazáig, hogy csupán egyetlen­egyszer csúszott el, és mivel véletlenül az egész úton ez volt az egyetlen pocsolya, csak igen kevéssé fröcskölte be Veronika fehér ruháját. Paulmann segédtanító figyelmét nem kerülte el az Anselmus diákban végbement szerencsés változás, ismét megkedvelte őt, és bocsánatot kért az imént mondott kemény szavakért.

- Bizony - tette hozzá -, ismerünk példákat arra, hogy az emberekkel olykor egész fantasztikus dolgok történnek, és alaposan aggaszthatják és kínozhatják is őket, ez azonban testi betegség, és segítenek rajta a piócák, amelyeket, salva venia, az ember hátsó felére helyeznek, amint ezt egy időközben elhunyt híres tudós bebizonyította.

Anselmus diák must maga sem tudta, hogy részeg, bolond vagy beteg volt-e, a piócát azonban mindenképpen haszontalannak vélte, mivel az esetleges kényszerképzetek már teljesen eltűntek és annál vidámabbnak érezte magát, minél inkább sikerült mindenféle kedveskedéssel buzgól­kod­nia a csinos Veronika körül. Az egyszerű vacsora után szokás szerint muzsikáltak; Ansel­mus diáknak oda kellett ülnie a zongorához, és Veronika világos, tiszta hangon énekelt.

- Tisztelt mademoiselle - mondta Heerbrand irattáros -, az ön hangja olyan, mint egy kristály­csengettyű.

- Na, azt már nem, - csúszott ki Anselmus diák ajkán, maga sem tudta, hogyan, és mindenki cso­dálkozva és meghökkenten nézett rá. - Kristálycsengettyűk csodásan szólnak a bodzafák­ban, csodálatosan! - folytatta halkan mormolva Anselmus diák.

Veronika most a fiú vállára tette kezét és így szólt:

- Miket beszél, Anselmus úr?

A diák nyomban ismét egész vidám lett és tovább zongorázott. Paulmann segédtanító komoran nézett rá, Heerbrand irattáros pedig kottalapot helyezett a tartóra és elragadóan énekelte Graun karmesternek egy bravúráriáját. Anselmus diák még néhány egyéb művet is kísért és egy fúgázott kettős, amelyet Veronikával együtt adott elő és amelyet Paulmann segédtanító maga szerzett, valamennyiüket igen vidám hangulatba ringatta. Meglehetősen későre járt az idő és Heerbrand irattáros már kalapjáért és botjáért nyúlt, de Paulmann segédtanító titkolózva odalépett hozzá és így szólt:

- Ugyan, nagyra becsült irattáros úr, nem közölné a derék Anselmus úrral... nos, amiről az imént beszéltünk...

- Ezer örömmel! - válaszolta Heerbrand irattáros, és miután körben helyet foglaltak, minden teketória nélkül így szólt:

- Lakik itt helyben egy különc öregember, azt mondják, mindenféle titkos tudományt művel, de mivel ilyesmi tulajdonképpen nem létezik, én inkább kutató régésznek tartom, aki amellett még kísérletező vegyész is. Senki másra nem gondolok, mint a mi titkos levéltárosunkra. Lindhorstra. Mint tudja, magányosan él félreeső öreg házában, s ha a szolgálat nem foglalja el, mindig könyvtárában vagy vegyi laboratóriumában található, ahová azonban senkit sem bocsát be. Sok ritka könyve és rengeteg eredeti kézirata is van, amelyek részben arab, kopt vagy más, semmiféle ismert nyelvhez nem tartozó jegyekkel íródtak. Ezeket szeretné ügyesen lemásol­tatni, és ez a munka olyan embert kíván, aki ért a tollal való rajzoláshoz, hogy valamennyi jelet a legnagyobb pontossággal és hűséggel, mégpedig tussal vigye át pergamenre. Házának egyik elkülönített szobájában kell az ő felügyelete mellett dolgozni, s a munka ideje alatt az ingyen étkezésen kívül naponta egy species tallért fizet és még tekintélyes ajándékot is ígér, ha a másolások szerencsésen befejeződtek. A munka naponta déltől este hatig tart. Háromtól négyig pihenés és étkezés. Miután már néhány fiatalemberrel hiába kísérletezett ama kéziratok lemásolásában, most végül hozzám fordult, hogy küldjek neki egy ügyes rajzolót; én önre gondoltam, kedves Anselmus úr, mert tudom, hogy igen tisztán ír és tetszetősen, szépen rajzol tollal. Ha tehát a mai rossz időkben és amíg állást nem kap, meg akarja keresni a napi species tallért és a tetejébe még az ajándékot is, akkor holnap pontosan tizenkét órakor fáradjon el a levéltáros úrhoz, alighanem tudja, hol lakik. De óvakodjék a tintafoltoktól; ha paca esik a másolatra, irgalom nélkül elölről kell kezdenie, ha pedig az eredeti példány lesz tintafoltos, a levéltáros úr képes az ablakon kidobni magát, mert igen haragos ember.

Anselmus diákot őszinte örömmel töltötte el Heerbrand irattáros ajánlata; mert nemcsak, hogy tisztán írt és tudott is tollal rajzolni, hanem valósággal szenvedélye volt, hogy gondos kalligráfiai készséggel másoljon; így hát hálás szavakkal köszönetet mondott pártfogóinak és megígérte, hogy másnap a déli órát nem fogja elmulasztani. Álmában pedig nem látott egyebet, csak fényes species tallérokat és hallotta csengésüket is. Ki is róhatná fel a szegény fiú hibájául, aki valami szeszélyes balszerencse folytán jó néhány reményében csalatkozott, akinek minden garast a fogához kellett vernie s lemondania nem egy olyan örömről, amit fiatalos életkedve megkívánt? Már kora reggel összeszedte ceruzáit, hollótollait és kínai tustintáját; mert ennél jobb anyagokat, gondolta, a levéltáros sem találhat. Elsősorban végignézte és rendezte kalligra­fikus mesterműveit és rajzait, hogy bemutassa őket a levéltárosnak és így bebizonyítsa képes­ségét a megkívánt feladat teljesítésére. Minden szerencsésen lezajlott, mintha valami kivételes szerencsecsillag őrködött volna felette, a nyakkendő már első körülcsavarásra úgy helyezkedett el, ahogy kell, egyetlen varrás sem repedt fel, fekete selyemharisnyáján egyetlen szem le nem szaladt, s a kalapja sem esett le újra a porba, miután már tisztára kefélte. Egy szó, mint száz, Anselmus diák csukaszürke frakkjában és fekete atlasznadrágjában, zsebében egy tekercs kalligrafikus alkotással és tollrajzzal, már fél tizenkettőkor ott állt a Schlossgasséban, Conradi boltjában; megivott egy-két pohárkával a legjobb gyomorerősítőből, mert gondolta, miközben még üres zsebére ütött, hamarosan species tallérok fognak itt csörögni. Noha hosszú volt az út addig a magányos utcáig, amelyben Lindhorst levéltáros régi háza állott, Anselmus diák már tizenkettő előtt a kapu elé ért. Itt állt hát és nézegette a szép bronz kopogtatót; amikor pedig végül a Kereszt-templom toronyórájának a levegőt hatalmas csendüléssel megremegtető utolsó ütésére meg akarta ragadni a kopogtatót, akkor a fémből öntött arc kéken izzó fényvillanások undorító játékában vigyorgó nevetésre torzult. Hohó! hiszen ez a Schwarzes Tornál látott almáskofa! A löttyedt szájban csattogtak a hegyes fogak és a csattogásban ez recsegett: „Te bolond... bolond... bolond... várj csak, várj! Miért rohantál ki?! Bolond!” Anselmus diák rémül­ten hőkölt hátra, meg akarta ragadni az ajtófélfát, de keze a csengőzsinórba kapaszkodott és megrántotta; a csengő megszólalt és egyre rikácsolóbb torz hangon csengetett, visszhangja végigsikoltott az egész sivár házon és gúnyolódott: „Hamarosan kristályba lesz zuhanásod!” Anselmus diákot borzalom fogta el, a görcsös hidegrázás végigremegett minden tagján. A csengőzsinór leereszkedett és fehér, átlátszó óriáskígyó lett belőle, a kígyó körülölelte, egyre szorosabban tekerődött köréje és egyre erősebben szorította, úgy hogy porhanyóssá őrölt tagjai recsegve letöredeztek, ereiből kifröcskölt a vér, beleömölt a kígyó átlátszó testébe s vörösre festette. „Ölj meg! Ölj meg!”, akarta kiáltani szörnyű rettegésében, de kiáltása csak tompa hörgés lett. A kígyó felemelte fejét és hosszú hegyes izzó ércnyelvét Anselmus mellének szegezte, ekkor hirtelen éles fájdalom feltépte élete ütőerét és Anselmus eszméletét vesztette. Midőn magához tért, szegényes ágyacskáján feküdt, Paulmann segédtanító pedig előtte állott és így szólt:

- Az istenért! Micsoda őrült dolgot művel, kedves Anselmus úr?

 


teológusjelölt

engedelemmel

Chr. Fr. Nicolai (1733-1811)

K. H. Graun (1701-1759). II. Frigyes karmestere, zeneszerző.

teljes értékű tallér

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.