Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Negyedik vigília

2010.02.04

 

 

 

Kép

Alighanem egyenesen téged kérdezhetlek meg, nyájas olvasóm, hogy nem voltak-e életedben órák, sőt napok és hetek is, amikor elkínzottan, kedvetlenül végezted szokott tevékenységedet és munkádat, és amikor minden, amit egyébként fontosnak, gondolataidban és értelmedben megőrzésre méltónak ítéltél, egyszerre sekélyesnek és semmitmondónak rémlett? Ilyenkor magad sem tudtad, mit tegyél és hová fordulj; szívedben egy homályos érzés élt, hogy valahol és valamikor valami magasrendű, minden földi gyönyörűség körét túlhaladó óhajnak kellene teljesülnie, amelyet a lélek, mint kordában tartott félénk gyermek, kimondani sem mer, és minden számára, ami körülvett, elnémultál ebben a vágyódásban az ismeretlen Valami után, ami mindenütt, amerre csak jártál, áttetsző, az élesebb tekintet elől szétfolyó alakokkal, légies álomképpel lebegett körül. Szomorúan tengtél-lengtél: mint a reménytelen szerelmes, s mindaz, amit az emberek tarka összevisszaságban szemed láttára műveltek, nem okozott sem fájdalmat, sem örömet, mintha már nem tartoznál ebbe a világba. Ha te, nyájas olvasó, voltál már hasonló hangulatban, akkor saját tapasztalatodból ismered azt az állapotot, amelybe Anselmus diák került. Egyáltalán, azt szeretném, szíves olvasó, ha már eddig is sikerült volna Anselmus diákot elég élénken megjelenítenem előtted. Mert való igaz, hogy az éjszakai virrasztásokban, melye­ket arra fordítok, hogy az ő felette különleges történetét leírjam, még annyi csodálatos, egész egyszerű emberek hétköznapi életét szinte kísértetiesen ismeretlen messzeségbe ragadó dolgot kell elmondanom, hogy attól félek, te, kedves olvasó, a végén nem fogsz hinni sem Anselmus diákban, sem Lindhorst levéltárosban, de még talán egynémely igazságtalan kételyt is táplálsz magadban Paulmann segédtanító és Heerbrand irattáros személyét illetően, noha ezek a tiszte­letre méltó férfiak (legalábbis az utóbb nevezettek) még most is Drezdában élnek. Kíséreld meg, szíves olvasó, e tündéri birodalomban, telve pompás csodákkal, melyek szárnya­ló ütemükkel a legmagasabb rendű gyönyört és a legmélyebb elborzadást keltik... igen, ott, ahol a komoly istennő fellebbenti fátyolát, hogy szinte látjuk orcáját... de gyakran egy mosoly csillan ki a komoly pillantásból, és ez a negédes tréfa, mindenféle megejtő varázslatban játszik velünk, amint az anya szokott enyelegni szeretett gyermekével... igen, ebben a birodalomban, amelyet a lélek oly gyakran, legalábbis álmunkban feltár előttünk, kíséreld meg, szíves olvasó, újra felismerni azokat az alakokat, ahogyan naponta, mint mondani szokás, a hétköznapi életben körülötted járnak-kelnek. Akkor majd elhiszed, hogy ama gyönyörű birodalom közelebb van hozzád, semmint egyébként gondolnád, amit éppen most magam szívből kívánok és Anselmus diák különös történetében veled is sejtetni igyekszem.

Tehát, mint mondottuk, Anselmus diák amaz eset óta, amikor meglátta Lindhorst levéltárost, álmodozó merengésbe esett, és ez a hétköznapi élet minden külső érintésével szemben érzéketlenné tette. Érezte, hogy valami ismeretlen érzés mozdul meg bensejében és gyönyö­rűség­teli fájdalmat okoz neki: és ez a fájdalom tulajdonképpen a vágyakozás, amely az embernek más, magasabb rendű létet ígér. A legjobban szeretett egyedül bolyongani erdőn-mezőn, mintegy elszakadva mindentől, ami szűkös életéhez bilincselte, csak a benne születő képek sokféleségének szemléletében találta meg önmagát. Így történt, hogy egy hosszú sétá­járól visszatérőben elhaladt ama különös bodzabokor mellett, amely alatt egykor, mint valami varázslattól megejtve, annyi különös dolgot látott; úgy érezte, hogy csodálatosan vonzza a meghitt zöld gyep; alighogy ott telepedett, minden, amit akkor szinte mennyei rajongásban látott és amit lelkéből mintha valami idegen erőszak távolított volna el, ismét a legélénkebb színekben lebegett előtte, mintha másodszor is látná. Igen, még sokkal világosabban látta, mint az első alkalommal, hogy az üdvösséges kék szempár azé az aranyos-zöld kígyóé, amely a bodzafa közelében felfelé tekerőzött és karcsú testének minden fordulatával elévillantotta azokat a csodálatosan csengő kristályos hangokat, amelyek gyönyörrel és elragadtatással töltötték el. Mint akkor, áldozócsütörtökön, átölelte a bodzafát és így kiáltott az ágak és levelek közé:

- Ó, csak még egyszer tekerőzz és fonódj és forogj, te bájos zöld kígyócska, itt az ágak között, hogy láthassalak. Csak még egyszer tekints rám üdvösséges szemeddel! Ó, hiszen szeretlek és belepusztulok a gyászba és fájdalomba, ha nem térsz vissza!

Ámde minden néma és csendes maradt, és mint akkor, a bodzafa most is alig észrevehetően susogtatta ágait és leveleit. De Anselmus diák úgy érezte, most már tudja, mi rezdül és mozdul lelkében, igen, most már tudja, mi hasogatja keblét e végtelen vágyódás fájdalmában.

- Hát talán más ez - szólt - mint hogy egész lelkemmel, mindhalálig szeretlek téged, te gyönyörű arany kígyócska, igen, hogy nem tudok nélküled élni és reménytelen nyomorúságban kell elpusztulnom, ha nem láthatlak újra, nem bírhatlak, mint szívem szerelmesét; de tudom, te az enyém leszel, s akkor teljesül minden, amivel gyönyörű álmok egy más, magasabb világból kecsegtettek.

S ettől fogva minden este, mikor a nap már csak a fák csúcsaira szórta szikrázó aranyát, Anselmus diák odament a bodzafa alá és szíve mélyéből panaszló hangon kiáltott az ágak és levelek közé bájos imádottja, az aranyos-zöld kígyócska után. Midőn egy alkalommal szokása szerint megint így könyörgött, hirtelen egy magas, ösztövér férfi termett mellette, bő, halványszürke köpenybe burkolva, és miközben nagy, tüzes szemét rávillantotta, így szólt:

- Hé csak, hé... ki panaszkodik és nyögdécsel itt? Hé csak, hé, hiszen ez Anselmus úr, aki le akarja másolni kézirataimat.

Anselmus diák nagyon megrettent az erőteljes hangtól, mert az ugyanaz volt, mint amely akkor, áldozócsütör­tökön szólott: „Hé csak, hé... micsoda pusmogás és sugdosás ez” stb... Meglepetésében és ijedtségében egyetlen szót sem tudott kinyögni.

- Nos, mi baj van, Anselmus úr? - folytatta Lindhorst levéltáros (mert a fehér-szürke köpenybe öltözött férfi nem volt más, mint ő) -, mit akar ettől a bodzafától, és egyébként is, miért nem jött el hozzám, hogy megkezdje munkáját?

Anselmus diák valóban mindeddig nem tudta rászánni magát, hogy házában újra felkeresse Lindhorst levéltárost, habár azon az estén bátorította magát rá, ám ebben a pillanatban, amikor úgy látta, hogy legszebb álmait ugyanaz az ellenséges hang tépte most is szét, mint amelyik már akkor elrabolta tőle kedvesét, elfogta a keserűség és hevesen kitört:

- Akár bolondnak tart, levéltáros úr, akár nem, nekem tökéletesen mindegy, de áldozó­csütör­tökön itt, ezen a fán megpillantottam az aranyos-zöld kígyót... lelkem örök szerelmét és ő csodálatos kristályhangon szólt hozzám, de ön!... ön levéltáros úr, a vízen túlról átszólt és szörnyen rám kiáltott.

- Hogyan, jóakaróm? - szakította félbe Lindhorst levéltáros, miközben különösen mosolyogva burnótot szippantott. Anselmus diák megkönnyebbült, hogy sikerült a szót ama csodálatos kalandjára terelnie és úgy érezte, jogosan vádolja a levéltárost: ő volt az, aki a messzeségből odadörgött. Összeszedte magát és így szólt:

- Akkor hát elmesélem mindazt a végzetes eseményt, ami áldozócsütörtök este velem történt, és azután ám beszéljen és tegyen és gondoljon rólam, ahogy kedve tartja. - És valóban elmondta az egész csodálatos történetet attól a szerencsétlen balesettől kezdve, hogy belelépett az almás kosárba, egészen addig, amíg a három aranyos-zöld kígyó, el nem tűnt a vízben, és hogy az emberek aztán részegnek, vagy őrültnek tartották. - Mindezt - valóban láttam - fejezte be Anselmus diák -, s szívem mélyén tisztán visszhangzanak még a kedves hangok, amelyek hozzám szóltak; ez nem volt álom, és ha nem akarok belehalni a szerelembe és vágyódásba, akkor hinnem kell az aranyos-zöld kígyókban, noha a nevetéséből úgy látom, igen tisztelt levéltáros úr, ön úgy véli, a kígyók csak lázas, túlfeszített képzeletem szüleményei.

- Korántsem - válaszolta a levéltáros nyugodtan és hidegvérrel -, a három aranyos-zöld kígyó, akiket ön, Anselmus úr a bodzafán látott, éppen az én három lányom volt, és immár nyilván­való, hogy ön beleszeretett a legfiatalabbnak, Serpentinának a kék szemébe. Ezt egyébként már áldozócsütörtökön is tudtam, és mivel otthon íróasztalomnál ülve megelégeltem a sok pusmogást és csengés-bongást, odaszóltam a csintalan lányoknak, hogy ideje hazasietni, mert a nap már lenyugodott, és eleget mulattak énekléssel és a napsugarak hörpintgetésével.

Anselmus diáknak úgy tetszett, mintha most értelmes szavakkal mondanának el neki valamit, amit már régen sejtett, és bár menten úgy érezte, hogy a bodzafa, a fal, a gyepes térség és körülötte minden lassan forogni kezd, mégis összeszedte magát s mondani akart valamit; a levéltáros azonban nem engedte szóhoz jutni, hanem sietve lehúzta kesztyűjét bal kezéről, és miközben egy gyűrű csodálatos lángokban és szikrákban ragyogó kövét odatartotta a diák szeme elé, így szólt:

- Nézzen ide, tisztelt Anselmus, úr, alighanem öröme telik majd abban, amit itt láthat.

Anselmus diák odanézett és - ó, milyen csoda! - a kő, mint valami égő fókusz, körös-körül sugarakat lövellt és a sugarak tiszta, fényes kristálytükörré szövődtek, a tükörben pedig min­denféle tekervényekben, hol egymás elől szökve, hol egymásba fonódva táncolt és ugrándozott a három aranyos-zöld kígyócska. És amikor az ezernyi szikrában csillogó karcsú testek egymáshoz értek, gyönyörű akkordok csendültek meg, mint megannyi kristálycsengő, s a középső vágyakozva és kívánkozva kidugta fejecskéjét a tükörből, és a sötétkék szempár így beszélt:

- Ismersz hát... hiszel bennem, Anselmus?... Csak a hitben él a szerelem... Tudsz-e egyáltalán szeretni?

- Ó, Serpentina, Serpentina! - kiáltott Anselmus diák őrjöngő elragadtatásában; Lindhorst levéltáros azonban gyorsan rálehelt a tükörre; a sugarak elektromos sistergéssel visszaáradtak a fókuszba és ismét csak a kis smaragd csillogott a kezén; a levéltáros gyorsan fölhúzta kesztyűjét.

- Látta az arany kígyócskákat, Anselmus úr? - kérdezte Lindhorst levéltáros.

- Ó, Istenem, láttam! - válaszolta a diák. - És a bájos, elbűvölő Serpentinát!

- Most már egy szót se - folytatta Lindhorst levéltáros -, mára elég, egyébként, ha rászánja magát, hogy nálam dolgozzék, elég gyakran láthatja majd a lányaimat, azaz helyesebben, szívesen megszerzem önnek ezt az élvezetet, ha a munkában jól megállja a helyét, vagyis: minden jelet a legnagyobb pontossággal és tisztasággal másol le. De hiszen ön egyáltalán nem jön hozzám, pedig Heerbrand irattáros úr megígérte, hogy hamarosan fölkeres, én meg ezért napokon át hiába vártam.

Csak most, hogy Lindhorst levéltáros kiejtette Heerbrand nevét, csak most érezte Anselmus diák ismét úgy, hogy két lábbal áll a földön és ő valóban Anselmus diák, az előtte álló férfi pedig Lindhorst levéltáros. Lindhorst közönyös hangja, éles ellentétben a csodálatos jelen­ségekkel, amelyeket mint valami igazi szellemidéző varázsolt elő, valahogy hátborzongató volt, és ezt még csak fokozta a villogó szem szúró tekintete, amely sovány, ráncos arcának csontos üregeiből, mint valami odúból meredt elő, és a diákot hatalmas erővel ragadta meg ugyanaz a szorongató érzés, amely már a kávéházban is elfogta, amikor a levéltáros oly sok kalandos dolgot mesélt el. Csak nehezen tartotta magát, és csupán mikor a levéltáros ismét megkér­dezte: „Nos, tulajdonképpen miért nem jött el hozzám?”, akkor tudta rászánni magát, hogy elmondjon mindent, ami a ház kapuja előtt vele történt.

- Kedves Anselmus úr - mondta a levéltáros, mikor a diák befejezte elbeszélését -, kedves Anselmus úr, jól ismerém az almáskofát, akiről ön szíves volt említést tenni; áldatlan teremtés, mindenféle csínyt követ el ellenem, és az, hogy bronzba öntette magát, mert így mint ajtókopogtató elriaszthatja a nekem kellemes látogatókat, valóban elég súlyos dolog és nem tűrhető. Lenne olyan szíves, tisztelt Anselmus úr, holnap, ha tizenkettőkor eljön hozzám és ismét észrevesz valamit ebből a vigyorgásból és recsegésből, ebből a folyadékból egy keveset az asszony orrára cseppenteni, akkor nyomban minden rendben lesz. Most pedig Isten önnel, kedves Anselmus úr! Én kissé gyorsan járok, és ezért nem kívánhatom, hogy velem együtt térjen vissza a városba. Adieu! és viszontlátásra, holnap tizenkettőkor!

A levéltáros átadott Anselmus diáknak egy kis üvegecskét, amelyben aranysárga folyadék volt, és most gyors léptekkel eltávozott; a leszálló esthomályban úgy látszott, inkább ellebeg, semmint megy a völgy felé. Már a Kosel-kert közelében járt, amikor a szél belekapott bő köpenyébe és széthajtotta szárait, úgyhogy mint nagy szárnyak csapkodtak a levegőben, és a levéltáros után csodálkozva bámuló Anselmus diáknak úgy rémlett, mintha egy nagy madár terjesztené ki szárnyait gyors repülésre.

Amint a diák így belebámult az alkonyatba, károgó rikoltással egy fehérszürkés keselyű emelkedett fel magasra a levegőbe, és Anselmus most észrevette, hogy a fehér lebegés, amelyet még mindig a távolodó levéltárosnak vélt, már nyilván a keselyű volt bár sehogy sem tudta megérteni, hogy hirtelen hová tűnt a levéltáros.

„Lehetséges, hogy maga Lindhorst levéltáros úr repült el - mondta magában Anselmus diák -, mert most világosan látom és érzem, hogy távoli csodavilágból érkező idegen alakok, akiket eddig mindig csak egészen különleges álmaimban láttam, most beléptek éber, józan életembe, bolondoznak velem. Ám legyen! Te, bájos, kedves Serpentina itt élsz és lobogsz szívemben, csak te csillapíthatod a bensőmet szaggató végtelen vágyódást!”

- Ó, vajon mikor nézhetek újra üdvösséges szemedbe... édes, édes Serpentina! - Így kiáltott fennhangon Anselmus diák.

- Ez gyalázatos, pogány név! - mormogta mellette egy hazafelé tartó sétáló basszushangja.

Anselmus diák így még idejében ráeszmélt, hogy hol van, s gyors léptekkel távozott, miközben magában ezt gondolta: „Nem lenne-e valódi szerencsétlenség, ha most összeakadnék Paulmann segédtanítóval, vagy Heerbrand irattárossal?” De egyikükkel sem találkozott.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.