Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nyolcadik vigília

2010.02.04

 

 

 

Kép

Anselmus diák már jó néhány napja dolgozott Lindhorst levéltárosnál; ezek a szorgos órák voltak élete legboldogabb órái, mert egyre bűbájos hangok vették körül, Serpentina biztató szavai, sőt olykor enyhén érintette is egy elsuhanó lehelet; soha nem ismert kellemes érzés árasz­totta el, és ez gyakran a legnagyobb gyönyörűségig fokozódott. Érzéseiből és gondola­taiból teljesen eltűnt szegényes életkörülményeinek minden kicsinyes gondja, baja, és az új életben, amely mintegy ragyogó napfényben nyílt meg előtte, megértette egy magasabb rendű világnak minden csodáját, azét a világét, amely máskor bámulattal, sőt borzalommal töltötte el. A másolás gyorsan haladt, és Anselmus egyre inkább úgy érezte, mintha már régen ismert jegyeket róna a pergamenre és már alig-alig kell odanéznie az eredetire, hogy mindent a leg­nagyobb pontossággal utánafessen. Az ebédidőtől eltekintve Lindhorst levéltáros csak olykor-olykor mutatkozott, de mindig pontosan abban a pillanatban jelent meg, amikor Anselmus valamely kézirat utolsó jegyeit befejezte; akkor egy másikat adott neki, de nyomban szótlanul ott is hagyta, miután egy kis fekete rudacskával megkeverte a tintát és a használt tollakat új, jobban kihegyezettekkel cserélte fel. Egy napon, amikor Anselmus a tizenkét órai harang­ütéskor már felment a lépcsőn, zárva találta azt az ajtót, amelyen rendszerint be szokott lépni, és Lindhorst levéltáros a másik oldal felől jelent meg csodálatos ragyogó virágokkal beszórt köntösében. Hangosan szólt:

- Kérem, ma ide jöjjön be, tisztelt Anselmus, mert abba a szobába kell mennünk, ahol a Bhogovotgita mestere vár bennünket.

Végiglépkedett a folyosón és Anselmust ugyanazokon a szobákon és termeken vezette át, mint az első alkalommal. Anselmus diákot ismét elbűvölte a kert csodálatos pompája, de most tisztán látta, hogy némely különös virág, amely a sötét bokrokon függ, tulajdonképpen mind­megannyi ragyogó színekben pompázó bogár: fel-le csapkodnak szárnyaikkal és összevissza táncolva, és forgolódva, csápjaikkal egymás közt enyelegnek. A rózsaszínű és égszínkék mada­rak pedig illatozó virágok, és a belőlük áradó illat bájos hangok kíséretében száll fel kelyhük­ből, s e hangok a távoli kutak csobogásával és a magas bokrok és fák susogásával mélyen panaszló vágyakozás titokzatos akkordjaivá keverednek. A gúnyolódó madarak, amelyek múltkor ingerkedtek vele és csúfolták, ismét feje körül repkedtek és finom hangocskájukon szüntelenül ezt kiáltozták: „Diák úr, diák úr, ne siessen annyira... ne bámuljon úgy a felhőkbe... könnyen orra bukhat. Hé, hé, studiosus úr... öltse magára fésülködőköpenyét... a fülesbagoly koma majd megfésüli a parókáját...” Így folyt a sok ostoba fecsegés, amíg Anselmus el nem hagyta a kertet. Lindhorst levéltáros végre belépett az azúrkék szobába: a porfír az arany­cseréppel együtt eltűnt, helyette ibolyaszín bársonnyal borított asztal volt a szoba közepén, rajta az Anselmus számára ismeretes írószerek, és az asztal előtt egy ugyanolyan kárpitozású karosszék állott.

- Kedves Anselmus úr - mondta Lindhorst levéltáros -, jó néhány kéziratot másolt le gyorsan és helyesen: megszerezte bizalmamat; a legfontosabb teendő azonban még hátravan, és ez bizonyos, sajátságos jegyekkel írt művek lemásolása, illetve inkább utánafestése; ebben a szo­bá­ban őrzöm, csak itt a helyszínen lehet lemásolni őket. Így tehát ezentúl itt fog dolgozni, de a legnagyobb elővigyázatosságot és figyelmet ajánlom önnek; egyetlen helytelen vonás, vagy amitől az ég óvjon, egy tintafolt az eredetin, bajba dönti önt.

Anselmus észrevette, hogy a pálmafák aranyszín törzséből kis smaragdzöld levelecskék nyúl­nak ki; a levéltáros megfogta az egyik levelet és Anselmus ráeszmélt, hogy a levél tulajdon­kép­pen egy pergamentekercs; a levéltáros most kigöngyölítette és elé tette az asztalra. Anselmus igen elcsodálkozott a furcsán egymásba fonódó jegyeken és csaknem inába szaladt a bátorsága: vajon képes lesz-e olyan pontosan utánafesteni a sok pontocskát, vonást, vesszőt és díszítést, amelyek hol növényt, hogy mohát, hol állatalakot ábrázoltak? Mélyen eltöprengett rajta.

- Bátorság, fiatalember - biztatta a levéltáros -, ha helytálló a hited és igaz a szerelmed, akkor Serpentina segít neked.

Szava úgy hangzott, mint csengő érc, és mikor Anselmus hirtelen ijedtségében felpillantott, Lindhorst levéltáros abban a királyi alakjában állt előtte, amelyben a könyvtárszobában tett első látogatásakor jelent meg. Anselmus úgy érezte, hódolattal térdre kell borulnia, de Lindhorst levéltáros ekkor az egyik pálmafa törzsén a magasba mászott, és eltűnt a smaragdlevelek között. Anselmus diák megértette, hogy a szellemfejedelem szólott hozzá, és most felment dolgozószobájába, talán azért, hogy a néhány bolygótól követként hozzáküldött sugarakkal megbeszélést folytasson arról, hogy immár mi történjék vele és a bájos Serpentinával. „Az is lehetséges - gondolta magában -, hogy valami híradás várja a Nílus forrásaitól vagy megláto­gatja egy lappföldi mágus; nekem mindenesetre illendő most buzgón munkához látnom.” És ezzel belefogott a pergamen idegen jeleinek tanulmányozásába. Áthangzott hozzá a kert csodálatos muzsikája és édes, bájos illatokkal vette körül, bár jól hallotta a gúnyolódó madarak csivitelését is, de már nem értette szavukat, ami nagyon is kedvére volt. Olykor úgy rémlett neki, mintha a pálmafák smaragdlevelei susognának és azután átsugároznának a szobán a bájos kristályhangok, amelyeket Anselmus ama végzetes áldozócsütörtökön hallott a bodzabokor alatt. Anselmus diák, csodálatosan megerősödve e hangoktól és ragyogástól, egyre szilár­dabban irányította figyelmét és gondolatait a pergamentekercs feliratára és hamarosan, mintegy lelke legmélyéből eredőn azt érezte, hogy a jegyek semmi mást sem jelenthetnek, csupán ezeket a szavakat: „A szalamandra és a zöld kígyó egybekeléséről.” Ekkor megcsendült a kristálycsengők erős hármashangzata.

- Anselmus, kedves Anselmus - lengedezett feléje a levelekből és ó, csoda! a pálmafa törzsén a zöld kígyó tekergett lefelé.

- Serpentina! Bájos Serpentina - kiáltott Anselmus, mintegy a legmagasabb elragadtatás őrületében, mert amint jobban megnézte, bűbájos, isteni leánykát látott, aki sötétkék szemével, amint Anselmus lelkében élt, kimondhatatlan vágyakozással tekintett és feléje libegett. Úgy tetszett, mintha a falevelek leereszkednének és megnagyobbodnának, mindenfelé tüskék pattan­tak ki a fatörzsekből, de Serpentina ügyesen átcsúszott és tekerőzött köztük, maga után vonva lobogó és szinte csillogó színekben ragyogó ruháját, hogy az karcsú testére simulva sehol sem akadt meg a pálmafák kiálló tüskéiben és ága-bogában. Anselmus mellé ült, ugyan­arra a székre, átölelte és magához szorította, úgyhogy a diák érezhette Serpentina ajkának leheletét és testének lüktető melegét.

- Kedves Anselmus - kezdte Serpentina -, immár nemsokára egészen az enyém leszel, s hála hitednek és szerelmednek, elnyersz engem, és én elhozom neked az arany virágcserepet, amely mindörökre boldoggá tesz bennünket:

- Ó, te bájos, kedves Serpentina - szólott Anselmus -, te légy az enyém, semmi mással nem törődöm; ha te az enyém vagy, szívesen elmerülök mind e csodálatos és különös dologban, ami lenyűgöz ama pillanat óta, amikor megláttalak.

- Jól tudom - folytatta Serpentina -, hogy mindaz az ismeretlen és csodálatos dolog, amivel apám gyakran csak szeszélye játékából vesz körül téged, borzalmat és rémületet kelt benned, de most már, remélem, mindez véget ér, mert e pillanatban csak azért vagyok itt, kedves Anselmusom, hogy elmém mélyéből, lelkem mélyéből hajszálpontosan beszámoljak neked mindenről, amit csak szükséges tudnod ahhoz, hogy teljesen megismerd apámat, és általában elég tisztán láthasd őt és engem.

Anselmus úgy érezte, mintha a bájos, kedves leány átölelné és körülfogná, hogy csak vele együtt mozdulhat és mozoghat, és hogy csak az ő érverésé remeg át erein és idegein; figyelt minden szavára, s az szíve legmélyéig hatolt, és mint valami fénylő sugár, a mennyország gyönyörűségét gyújtotta fel benne. Karját a leánynádszál karcsú derekára tette, de ruhájának csillogó, ragyogó anyaga olyan sima, olyan csúszós volt, hogy attól félt, a lány gyorsan kitép­heti magát öleléséből, feltartóztathatatlanul eltűnhet előle, és Anselmus megremegett e gondo­latra.

- Ó, ne hagyj el, bájos Serpentina - kiáltana önkéntelenül -, csak te vagy az életem.

- De csak akkor - szólt Serpentina -, ha már elmondtam neked mindent, amit irántam érzett sze­relmedben megérthetsz. Tudd meg tehát, kedvesem, hogy apám a szalamandrák csodálatos nemzetségéből származik, és én létemet a zöld kígyó iránt érzett szerelmének köszönhetem. Ősrégi időben, az Atlantisz csodaországban uralkodott Phosphorus, a hatalmas szellem­fejede­lem, akit az ősszellemek szolgáltak. Egykor az a szalamandra, akit mindenkinél jobban szere­tett (ez volt apám), abban a gyönyörű kertben sétált, amelyet Phosphorus a legszebb ajándé­kaival pompásan feldíszített, és meghallotta, amint egy hosszú szárú liliom halkan így énekelt: „Hunyd be erősen a szemed, kedvesem, amíg a hajnali szél fel nem ébreszt.” Odalépett: forró leheletétől érintve, a liliom szétnyitotta szirmait, és apám meglátta a liliom lányát, a zöld kígyót, amint a kehelyben szendergett. A szalamandra forró szerelemre gyúlt a szép kígyó iránt, és elrabolta a liliomtól, a liliom illata kimondhatatlan panaszával hiába hívta az egész kertben a szeretett leányt. Mert a szalamandra bevitte a leányt Phosphorus kastélyába és itt kérlelte a fejedelmet:

„Házasíts össze szerelmemmel, örökkön örökké legyen ő az enyém!” - „Mit kérsz tőlem, te együgyű! - szólt a szellemfejedelem. - Tudd meg, hogy a liliom egykor az én kedvesem volt és velem együtt uralkodott, de a szikra, melyet belévetettem, megsemmisítéssel fenyegette, és csupán annak köszönheti, hogy levelei elég erősek maradtak és megőrizhette, magába zárhatta a szikrát, mert legyőzte a fekete sárkányt, melyet a föld szellemei most láncra verve tartanak. De ha te megöleled a zöld kígyót, akkor izzásod megemészti a testét és egy új lény, gyorsan, kifakadva, elszakad tőled.”

A szalamandra nem törődött a szellemfejedelem intésével; az izzó megkívánás hevébe karjába zárta a zöld kígyót, a kígyó hamuvá lett, hamvaiból egy szárnyas lény született és tovasuhant a levegőbe. A szalamandrán az elkeseredés tébolya lett úrrá, tüzet és lángot szórva rohant át a kerten és vad dühében annyira feldúlta, hogy a gyönyörű virágok és bimbók elperzselve lehullot­tak és jajongásuk megtöltötte a levegőt. A haragra lobbant szellemfejedelem mérgében megragadta a szalamandrát és így szólt: „Kitombolta magát immár a te tüzed, lángjaid kialudtak, kihunytak sugaraid, szállj le a föld szellemei közé, hogy azok ingerkedjenek veled és csúfoljanak és tartsanak fogva, amíg újra fel nem lobban a tüzed, és veled, mint új lénnyel a földből ragyogva fel nem tör.”

A szegény szalamandra kihunyva leroskadt, de akkor odalépett az öreg, mogorva földszellem, aki Phosphorus kertésze volt, és így szólt: „Uram, kinek van több joga panaszkodnia a szala­mand­rára, mint nekem! Vajon nem magam fényesítettem-e legszebb érceimmel azokat a pompás virágokat, amelyeket felperzselt, nem éberen ápoltam és gondoztam-e csíráikat és nem pazaroltam-e sok szép festéket rájuk? És mégis megesik szívem a szegény szalamandrán, hiszen csak a szerelem, amely már gyakran rabul ejtett téged is, ó, uram, csak a szerelem kergette olyan kétségbeesésbe, hogy feldúlta a kertet. Engedd el hát neki a túl szigorú büntetést” - „Tüze egyelőre kialudt - szólt a szellemfejedelem - ama boldogtalan időben amikor az elkorcsosodott emberi nem a természet szavát már nem érti meg, amikor az ősszellemek a maguk tájaira száműzötten már csak tompa hangon, a messzi távolból szólnak majd az emberekhez, amikor kiszakadva a harmónia világából, csupán végtelen vágyakozás ad majd homályos hírt ama csodálatos birodalomról, amelyben laknia egykor megadatott, amíg még hit és szeretet él a lelkében - ebben a boldogtalan időben új lángra lobban a szalamandra tüze, de csak emberré lesz és a nyomorúságos emberi létbe belemerülve el kell viselnie az emberi élet szorongattatásait. De nem csupán emlékezése marad meg ősállapotáról, hanem a természettel együtt szent harmóniában ismét feléled, megérti a természet csodáit és újra rendelkezhetik a testvéri szellemek hatalmával. Egy liliombokorban ismét megtalálja majd a zöld kígyót és egybekelésük gyümölcseit; a három lány az emberek előtt anyjuk alakjában jelenik majd meg. Tavaszidőben himbálózzanak a sötét bodzabokorban és hallassák bájos kristályhangjukat. Ha azután a benső megátalkodottság szegényes, nyomorúságos világában akadna egy ifjú, aki meg­hallja dalukat, igen, ha a kígyócskák egyike ráveti bűbájos szemét, s e tekintet felkelti benne a távoli, csodás ország sejtelmét, amelyhez merészen felemelkedhet, ha levetette magáról a közönségesség terhét, ha a kígyó iránt érzett szerelmével együtt izzón és elevenen kivirágzik benne a hit a természet csodáiban, sőt saját létében e csodák között, akkor övé lesz a kígyó. De a szalamandra nem vetheti le terhét előbb és nem térhet vissza testvéreihez, míg nem akad három ilyen ifjú és egybe nem kel a három leánnyal!” - „Engedd meg uram - mondta a földszellem -, hogy a három lánynak valami ajándékot adjak, amely majd megszépíti életüket megtalált férjükkel. Mindegyik kap tőlem egy-egy virágcserepet a legszebb fémből, ami csak birtokomban van, s ezt majd a gyémánttól elvett sugarakkal fényesítem ki; fényében vakító, gyö­nyörű ragyogással tükröződjék a mi csodálatos birodalmunk, teljes összhangjában az egész természettel, belsejéből pedig az egybekelés pillanatában fakadjon egy tűzliliom, s annak virága édesen illatozva lengje körül az igaznak talált ifjút. Akkor csakhamar megérti majd a mi birodalmunk szavait és csodáit és kedvesével együtt maga is Atlantiszban fog lakni.”

- Most tehát tudod, kedves Anselmus, hogy apám éppen az a szalamandra, akiről beszéltem. Magasabb rendű természete ellenére kénytelen volt alávetni magát a közönséges élet kicsinyes gondjainak és ebből származik gyakori kárörvendő szeszélye, hogy másokkal kötődjék. Gyakran mondta nekem, hogy arra a belső szellemi alkatra, amelyet a velem és a testvéreimmel való egybekelés feltételeként szabott meg annak idején Phosphorus, a szellemfejedelem, mostanában találtak egy nevet, amellyel azonban illetlen módon gyakran visszaélnek; ugyanis gyermeki, költői lelkületnek nevezik. Ezt a lelkületet gyakorta megtaláljuk ifjaknál, akiket erkölcsük magasabb rendű egyszerűsége miatt és mert teljesen hiányzik belőlük az úgynevezett világias magatartás, a csőcselék kigúnyol. Ó, kedves Anselmus! Te megértetted énekemet a bodzabokor alatt... pillantásomat... te szereted a zöld kígyót, hiszel bennem, és mindörökre enyém akarsz lenni! Az arany virágcserépből kivirágzik majd a szép liliom és mi egyesülten és boldogan élünk majd Atlantiszban. De nem titkolhatom előtted, hogy a szalamandrákkal és a föld szellemeivel vívott szörnyűséges harcban kiszabadult a fekete sárkány és elszáguldott a levegőn át. Phosphorus ugyan ismét fogva tartja, de a fekete tollakból, amelyek harc közben a földre hullottak, ellenséges szellemek fakadtak, akik mindenütt ellene dolgoznak a szala­mandrák­nak és a föld szellemeinek. Az az asszony, aki gyűlöl téged, kedves Anselmus, és aki, mint apám jól tudja, az aranycserép megszerzésére törekszik, létét a sárkány szárnyából lehullott toll és egy marharépa szerelmének köszönheti. Felismeri származását és hatalmát, mert a fogoly sárkány nyögéséből és vonaglásából megnyilvánulnak előtte bizonyos csodálatos összefüggések titkai, és ő mindent latba vet, hogy kívülről befelé hathasson, ami ellen viszont apám, a szalamandra bensejéből előtörő villámokkal harcol. Az asszony összegyűjt valamennyi ellenséges erőt, amelyek a kártékony növényekben és mérges állatokban lakoznak, és kedvező helyzetekben összevegyítve őket mindenféle gonosz lidércet idéz fel, amelyek rémülettel és borzalommal töltik el az emberek lelkét, és aláveti őket ama démonok hatalmának, amelyeket a harcban alulmaradva nemzett a sárkány. Óvakodj az öregasszonytól, kedves Anselmus, ellen­séged ő, mert gyermekien jámbor lelked már némely gonosz varázslatát semmivé tette. Tarts ki hűségben, hűségben mellettem... csakhamar célhoz érsz!

- Ó, Serpentinám! - kiáltott Anselmus diák. - Hogyan is mondhatnék le rólad, hogyan ne szeretnélek mindörökké!

Egy csók égett a fiú ajkán, mintegy mélyálomból ébredt, Serpentina pedig eltűnt, az óra hatot ütött, s ekkor súlyos lelkifurdalása támadt, hogy semmit sem másolt; aggódva, hogy mit szól majd a levéltáros, ránézett a lapra és csodák csodája! a titokzatos kézirat másolása szerencsé­sen befejeződött; és amikor élesebben, szemügyre a vette vonásokat, úgy vélte, hogy Serpen­tina elbeszélését írta le apjáról, Atlantisz csodaország szellemfejedelmé­nek, Phosphorusnak kedvencéről.

Ekkor ezüstszürke felöltőjében, fején kalappal, kezében bottal belépett Lindhorst levéltáros; ránézett az Anselmustól teleírt pergamenre, tubákot vett elő és mosolyogva mondta:

- Így is képzeltem! Nos itt a species tallér, Anselmus úr, most pedig menjünk a Linke-féle fürdőbe... jöjjön csak utánam - A levéltáros sietve lépkedett a kerten keresztül, amelyben éneklés, füttyszó, beszéd összevisszaságának olyan lármája hangzott, hogy Anselmus diák egészen elkábult tőle és hálát adott az égnek, amikor kijutott az utcára. Alig haladtak néhány lépést, találkoztak Heerbranddal; az irattáros barátságosan csatlakozott hozzájuk. A kapu előtt megtömték pipájukat; Heerbrand irattáros azt panaszolta, hogy nem hozott magával tűzszerszámot, mire Lindhorst levéltáros kelletlenül megjegyezte:

- Minek tűzszerszám? Van itt tűz, amennyit csak parancsol!

Csettintett ujjaival és máris nagy szikrák pattogtak belőlük, s gyorsan meggyújtották a pipákat.

- Nézze csak a vegyészeti mutatványokat! - mondta Heerbrand irattáros, de Anselmus diák nem minden benső remegés nélkül gondolt a szalamandrára. A Linke-féle fürdőben Heerbrand irattáros annyi erős duplasört ivott, hogy noha egyébként jóindulatú, csendes férfiú volt, nyafka tenorján diákdalokra gyújtott és mindenkit indulatosan megkérdezett: barátja-e vagy sem, és végül Anselmus diák kénytelen volt hazakísérni, miután Lindhorst levéltáros már régen otthagyta őket.

 


helyesen: Bhagavad Gita: óind filozófiai tanköltemény a Mahabharata című eposzban

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.