Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ötödik vigília

2010.02.04

 

 

 

Kép

- Ezzel az Anselmusszal az égvilágon semmit sem lehet kezdeni - mondta Paulmann segéd­tanító -, minden jó tanításom, minden figyelmeztetésem hiábavaló, semmihez sem alkalmazko­dik, pedig az iskolában kitűnő eredményt ért el, ami végül is minden dolognak az alapja.

Heerbrand irattáros ravaszul és titokzatosan mosolyogva így válaszolt:

- Adjon csak, tisztelt segédtanító úr, Anselmusnak némi időt és teret! Persze sajátságos lény, de sok minden lakozik benne, és ha azt mondom: sok minden, akkor ez titkos titkárt, vagy akár udvari tanácsost is jelent.

- Udvari... - kezdte csodálkozva a segédtanító, de a szó elakadt ajkán.

- Egy szót se - folytatta Heerbrand irattáros -, tudom, amit tudok! Már két napja ott ül Lindhorst levéltárosnál és másol, és a levéltáros tegnap este a kávéházban így szólt hozzám: „Derék embert ajánlott nekem, tisztelt uram! Ez még viszi valamire!” S most gondolja meg, milyen összeköttetési vannak a levéltárosnak... egy szót se... majd egy esztendő múltán beszélhetünk róla!

Az irattáros ezekkel a szavakkal és egyre csak ravaszul mosolyogva kilépett az ajtón és otthagyta a csodálkozás­tól és kíváncsiságtól elnémult segédtanítót, aki szinte megbűvölten ült a helyén.

Veronikára azonban egészen sajátságosan hatott ez a beszélgetés. „Hát talán én nem tudtam régóta már - gondolta magában -, hogy Anselmus úr igen eszes, szeretetre méltó fiatalember, aki még bizonyára sokra viszi? Bár csak tudnám, valóban hű szívvel van-e irántam? De vajon nem szorította-e meg kétszer is a kezemet azon az estén, amikor átkeltünk az Elbán? S nem tekintett-e rám egész szívem mélyéig hatoló különös pillantásokkal a kettős közben? Igen, igen!... Ő valóban jó szívvel van irántam - és én ...” Veronika, mint fiatal lányok szokták, édes álmodozásba merült a derűs jövendőről. Udvari tanácsosné volt, szép lakásban lakott a Schlossgasséban vagy a Neumarkton, vagy a Morizstrassén... pompásan illett neki a divatos kalap, az új török sál... elegáns pongyolában reggelizett az erkélyen és éppen a szükséges napi utasításokat adta ki a szakácsnőnek. „Nehogy azonban elrontsa nekem ezt a fogást, ez az udvari tanácsos úr kedvenc étele!” Arra járó gavallérok felsandítanak, s ő tisztán hallja: „Isteni asszony az udvari tanácsosné, pompásan illik neki a csipkefejkötő!” K. Y. titkos tanácsosné elküldi inasát és kérdezteti, hogy az udvari tanácsosné asszonynak volna-e kedve kikocsizni a Linke-féle fürdőbe. „Sok szíves üdvözletem, végtelenül sajnálom, de már elígérkeztem teára T. Z. elnöknéhez.” Most hazaérkezik Anselmus udvari tanácsos úr, aki már korán reggel elment hivatalos ügyekben; a legújabb divat szerint van öltözve. „Valóban már tíz óra van” - szól, aranyórájával elütteti a tízet és megcsókolja a fiatalasszonyt. - „Hogy vagy, édes asszonykám, sejted-e, mit hoztam neked?” - folytatja enyelegve és egy pár remek, a legújabb ízlés szerint foglalt fülbevalót vesz elő mellényzsebéből, s az eddig viselt helyett fülébe akasztja. - Ó, milyen szép, bájos fülbevaló - kiált fel hangosan Veronika és félredobva munkáját, felugrik a székről, hogy a tükörben valóban szemügyre vegye a fülbevalót.

- No csak, mit jelent ez? - kérdezte Paulmann segédtanító, aki éppen elmélyedve Cicero De officiis-ébe csaknem kiejtette kezéből a könyvet -, hiszen olyan rohamaid vannak, mint Anselmusnak.

Ekkor azonban belépett a szobába Anselmus; szokása ellenére több napja nem mutatkozott, és mindjárt csodálkozást és ijedelmet keltett Veronikában, mert valóban egész lényében meg­változott. Bizonyos határozottsággal, ami máskor igazán nem volt sajátja, életének egész meg­vál­tozott irányáról beszélt, ami most világosodott meg előtte, arról, hogy milyen csodálatos jövendő vár rá, amilyet más észre sem vesz. Paulmann segédtanító, visszaemlékezve Heerbrand irattáros titokzatos szavaira, még jobban meghökkent és alig bírt kinyögni valamit - de Anselmus diák csak néhány szót ejtett arról, milyen sürgős munka várja Lindhorst levéltáros úrnál, elegánsan, fesztelenül kezet csókolt Veronikának s máris leszaladt a lépcsőn, és csak hűlt helye volt.

- Ez már az udvari tanácsos volt - mormolta Veronika magában -, és kezet csókolt nekem, anélkül, hogy közben elbotlott vagy a lábamra lépett volna, mint máskor!... Gyengéd pillantást vetett rám... valóban jó szívvel van hozzám. - Veronika ismét elmerült álmodozásaiba, de közben úgy érezte: valami ellenséges alak lép a bájos jelenségek közé, amelyek az udvari tanácsosné asszony jövendő életéből előléptek, és az alak gúnyosan nevetett és így szólt: „Mindez persze elég buta és közönséges dolog, és még azon felül hazug is, mert Anselmusból sohasem lesz udvari tanácsos és a te férjed sem; hiszen nem szeret téged, nem törődik azzal, hogy kék a szemed, karcsú a termeted és finom a kezed.” Ekkor jéghideg áramlat járta át Veronikát és mély borzalom lépett a kellemes érzés helyébe, amellyel még az imént csipke­fejkötőben és elegáns fülbevalóval látta önmagát. Szemét csaknem elöntötték a könnyek és hangosan így szólt:

- Ó, hiszen ez igaz, nem szeret engem és sohasem lesz belőlem udvari tanácsosné.

- Regényes bolondságok, regényes bolondságok! - kiáltotta Paulmann segédtanító, majd fogta kalapját és botját, s haragosan elsietett.

- Még csak ez kellett! - sóhajtott Veronika és komolyan bosszankodott tizenkét esztendős kis testvérhúgán, aki közönyösen ülve rámája mellett, csak hímzett. Időközben három óra lett és éppen ideje volt, hogy kitakarítsák a szobát és felterítsenek kávéhoz; ugyanis az Oster kisasszonyok mondták be magukat barátnőjükhöz. De minden fiók mögül, amelyet Veronika kihúzott, minden kotta mögül, amelyet levett a zongoráról, minden csésze, minden kávéskanna mögül, amelyet kivett a szekrényből, mint valami kis manó, ez az alak ugrott elő, gúnyosan nevetett, és pókujjacskáival fügét mutatva kiáltott: „Mégsem lesz a férjed, mégsem lesz a férjed!” És amikor a lány mindent otthagyott, ahol volt, és a szoba közepére menekült, akkor a hosszú orrú manó óriásira nőve, a kályha mögül kukkantott ki és ezt duruzsolta: „Mégsem lesz a férjed!”

- Te nem látsz, nem hallasz semmit, testvérkém? - kiáltott Veronika, aki reszketett félelmében és már semmihez sem mert nyúlni. Fränzchen komolyan és nyugodtan fölkelt hímzőrámája mellől és így szólt:

- Mi van ma veled, testvérkém? Mindent összevissza dobálsz, hogy csak úgy csörög és csörömpöl, majd segítek neked.

Most azonban nagy, nevetgélés közben beléptek a jókedvű vendéglányok és ebben a pillan­atban Veronika ráeszmélt, hogy a kályha orompárkányát nézte valami alaknak és a rosszul bezárt kályhaajtó zörgését vélte ellenséges szavaknak. De rémületéből nem tudott oly gyorsan felocsúdni, hogy a barátnők észre ne vették volna szokatlan izgalmát, amit sápadtsága és zavart arckifejezése is elárult. Mindenféle vidám dolgot akartak mesélni, de most másra terelték a szót és barátnőjüket faggatták, hogy az Isten szerelmére, mi történt vele. Veronika kénytelen volt bevallani, hogy egész szokatlan gondolatokba merült és fényes nappal hirtelen olyan különös lidércnyomás áldozata lett, ami még sohasem fordult vele elő. Most olyan élénken mesélte el, hogy a szoba valamennyi sarkából egy kis szürke emberke gúnyolta és csúfolta őt, hogy az Oster kisasszonyok félénken néztek körül mindenfelé, sőt hamarosan szorongó érzés fogta el őket. Ekkor belépett Fränzchen a gőzölgő kávéval, és a három lány gyorsan fölocsúdva nevetett saját együgyűségén. Angelikának hívták az idősebbik Oster kisasszonyt, s ő egy tiszt jegyese volt, aki a hadseregben szolgált és olyan régen nem érkezett hír felőle, hogy már-már azt hitték, elesett vagy legalábbis súlyosan megsebesült. Ez mély bánatba döntötte Angelikát, de ma túláradóan jókedvű volt, amin Veronika nem kis mértékben csodálkozott és ezt leplezetlenül meg is mondta neki.

- Kedves barátnőm - felelt Angelika -, te talán nem hiszed, hogy minden gondolatom Viktor, hogy itt van szívemben és elmémben? De hisz éppen ezért vagyok olyan vidám!... Ó, Istenem!... oly boldog, oly üdvözült vagyok egész lelkemben; mert Viktorom jól van, és hamarosan viszontlátom, mint kapitányt, érdemrendekkel kitüntetve, amelyeket határtalan bátorsága szerzett. Jobb karjának súlyos, de korántsem veszélyes sebesülése, amelyet neveze­tesen egy ellenséges huszár kardjának csapásától szenvedett, akadályozza az írásban, és tartózkodási helyének gyakori változása, mert semmi esetre sem akarja elhagyni ezredét, ugyancsak meggátolja, hogy hírt adjon nekem, de ma este határozott utasítást kap, hogy elsősorban teljesen gyógyíttassa meg magát. Holnap indul, hogy idejöjjön és amikor majd beszáll a kocsiba, megtudja kapitányi kinevezését.

- De kedves Angelika - szakította félbe Veronika -, te már most tudod mindezt?

- Ne nevess ki, kedves barátnőm - folytatta Angelika -, tudom, nem nevetsz ki, különben a kis szürke emberke büntetésből mindjárt rád néz onnan a tükör mögül, ugye? Elég az hozzá, hogy nem tudok szabadulni bizonyos titokzatos dolgokba vetett hitemtől, mert ezek elég gyakran, mondhatnám szemlélhetően és kézzel foghatóan lépnek életembe. Kiváltképpen az én szemem­ben nem olyan csodálatos és hihetetlen, mint talán másoknak, hogy vannak emberek, akik bizonyos látnoki képességgel rendelkeznek, és általuk ismert, csalhatatlan eszközökkel alkal­maz­ni is tudják. Itt helyben is él egy öregasszony, aki kivételes mértékben rendelkezik ezzel a képességgel. Nem úgy, mint más jövőbelátók, akik kártyából vagy öntött ólomból vagy kávéüledékből jósolnak, hanem bizonyos előkészítés alapján, amelyben részt vesz a kérdező személy is, egy fényesre csiszolt fémtükörben bámulatos összevisszaságban megjelennek min­den­féle figurák és alakok, az öregasszony értelmezi őket és belőlük meríti a feltett kérdésre a választ. Tegnap este nála voltam, akkor kaptam Viktorról a híreket, és egyetlen pillanatra sem kételkedem hitelességükben.

Angelika elbeszélése egy szikrát vetett Veronika lelkébe, és ez hamarosan fellobbantotta azt a gondolatot, hogy megkérdezze az öregasszonyt Anselmusról és a saját reményeiről. Megtudta, hogy az öregasszony neve Räuerin asszony, hogy a Seetor előtt egy félreeső utcában lakik, s csak kedden, szerdán és pénteken este hét után, de akkor egész éjszaka napfelkeltéig otthon található, és azt szereti, ha egyedül mennek hozzá. Éppen szerda volt, és Veronika elhatározta, hogy az Oster lányok hazakísérésének ürügyén felkeresi az öregasszonyt; valóban így is történt. Az Elba-híd előtt gyorsan elbúcsúzott az Újvárosban lakó barátnőitől, aztán szapora léptekkel sietett a Seetor felé, és máris ott volt a leírt félreeső szűk utcában; az utca túlsó végén felfedezte a kis vörös házat, amelyben Räuerin asszony lakott. Nem bírt szabadulni bizonyos szorongó érzéstől, sőt egész belsejében reszketett, amikor megállt a ház kapuja előtt. Végre mit sem törődve viszolygásával, összeszedte magát és meghúzta a csengőt, a kapu kinyílt és Veronika a sötét folyosón át a felső emeletre vivő lépcső felé tapogatózott, Angelika leírása szerint.

- Itt lakik Räuerin asszony? - kiáltott be a sivár folyosóba, mert senki sem mutatkozott. Válasz helyett ekkor hosszú, tisztán felismerhető nyávogás hallatszott, és egy hatalmas fekete kandúr, magasra görbített háttal, farkát hullámzó gyűrűkbe ide-oda csavargatva méltóságteljesen lépkedett előtte a szoba ajtajáig, ott újra nyávogott és az ajtó kinyílt.

- Ó, lám csak, kisleánykám, máris itt vagy? Gyere be... gyere be!

Így kiáltott a kilépő alak, és láttára Veronika lába a földbe gyökerezett. Fekete rongyokba burkolt magas szikár asszony! Miközben beszélt, kiugró, hegyes álla reszketett, fogatlan szája, amelyre csontos karvalyorra vetett árnyékot, vigyorgó nevetésbe torzult, és nagypápaszemén keresztül szikrázva lobogott fénylő macskaszeme. A feje köré csavart tarka kendő alól elő­meredezett sörteszerű fekete haja, de az undorító arcon a legborzalmasabb volt a két nagy égési folt, amely arcának bal feléről orrán áthúzódott. Veronikának a lélegzete is elakadt és kiáltása, amellyel könnyíteni akart szorongatott keblén, mély sóhajtássá tompult, amikor a boszorkány csontkeze megragadta és behúzta a szobába. Odabenn minden nyüzsgött és moz­gott, őrjítő sivalkodás, nyávogás, károgás, csiripelés összevisszasága uralkodott. A vénasszony öklével az asztalra csapott és így kiáltott:

- Csönd legyen, ti semmirekellők! - És a cerkófmajmok vinnyogva másztak fel a magas nyoszolyára és a tengeri malacok a kályha alá futottak és a holló a kerek tükrön csapkodott szárnyával; csak a fekete kandúr maradt nyugodtan ülve a nagy, párnázott széken, amelyre mindjárt belépéskor felugrott, mintha a szidalmak őt nem illették volna. Mihelyt csönd lett a szobában, Veronikának is visszatért a bátorsága: idebenn már nem volt olyan hátborzongató, mint kint a folyosón, sőt az asszonyt sem látta most olyan rusnyának. Csak most nézett körül a szobában! A mennyezetről mindenféle rút, kitömött állat lógott le, a padlón soha nem látott különös kacatok hevertek és a kandallóban gyér kék tűz égett, csak olykor sistergett fel sárga szikrázásban; de azután felülről lefelé valami sustorgás hallatszott és szinte eltorzult, nevető emberarcú utálatos denevérek röpködtek ide-oda; a láng minduntalan a kormos falat nyaldosta és ilyenkor metsző, üvöltő jajgatás hallatszott, úgyhogy Veronikát félelem és borzalom fogta el.

- Engedelmével, kis kisasszony! - szólt mosolyogva a vénasszony, fogott egy nagy seprűt és azt egy rézüstbe mártva, meglocsolta a kandallót. Erre kialudt a tűz, és mintha sűrű fekete füst töltötte volna meg, koromsötét lett a szoba; a vénasszony bement egy kamrácskába és csak­hamar égő lámpással tért vissza, Veronika pedig már nem látta az állatokat és kacatokat: közön­séges, szegényesen berendezett szobában volt. A vénasszony közelebb lépett a kislány­hoz és recsegő hangon így szólt:

- Jól tudom, mit keresel nálam, lányom; arról van szó, hogy tudni szeretnéd, vajon feleségül mégy-e Anselmushoz, ha udvari tanácsos lesz belőle.

Veronika megdermedt a csodálkozástól és ijedtségtől, de az öreg folytatta:

- Hiszen otthon, a papánál mindent elmondtál nekem, amikor előtted állt a kávéskanna, mert tudd meg, én voltam a kávéskanna, nem ismertél rám? Hallgass rám, kislányom! Hagyd, hagyd Anselmust, gonosz ember, fiacskáim arcába taposott, kedves fiacskáimnak, a pirosarcú almák­nak, amelyek, ha az emberek megvásárolták őket, táskájukból visszagurulnak az én kosaramba. Ő az öreggel tart, s tegnapelőtt arcomba öntötte azt az átkozott auripigmentet, hogy csak­nem megvakultam tőle. Még láthatod az égési sebeket, kislányom! Hagyd őt, mondj le róla! Nem szeret téged, mert az aranyos-zöld kígyót szereti, sohasem lesz belőle udvari tanácsos, mert a szalamandrákhoz szegődött és a zöld kígyót akarja feleségül venni, hagyd őt, mondj le róla!

Veronika tulajdonképpen erős, szilárd lelkületű volt és hamarosan le tudta küzdeni kislányos ijedelmét, most egy lépést hátrált és komoly-higgadtan szólt.

- Néni, hallottam arról a képességedről, hogy a jövőbe látsz, és ezért, talán túlzott kíván­csiságból és elhamarkodva meg akartam tudni tőled, vajon enyém lesz-e valaha Anselmus, akit szeretek és nagyra becsülök. Ha tehát kívánságom teljesítése helyett bolond, esztelen fecse­gé­seddel akarsz ingerelni, helytelenül cselekszel, mert én csak azt kívántam, amit tudomásom szerint másoknak megadtál. Minthogy látom, ismered legtitkosabb gondolataimat, talán csak­ugyan könnyen felderíthetnél előttem egyet-mást, ami kínoz és aggaszt, de most, hogy ilyen ostobán rágalmaztad a derék Anselmust, nem is kérdezek tőled egyebet. Jó éjszakát!

El akart sietni, de a vénasszony jajgatva és siránkozva térdre borult, a leányt ruhájánál fogva visszatartotta és így kiáltott:

- Veronikácska, hát már nem ismered az öreg Liesét, aki annyit hordozott karjában, ápolt és kényeztetett?

Veronika alig hitt a szemének; mert ráismert az öregségtől és főleg az égési sebektől alaposan eltorzított egykori dajkájára, aki sok évvel ezelőtt eltűnt Paulmann segédtanító házából. Az öregasszony egyszerre egészen megváltozott: a csúnya, tarkafoltos kendő helyett tisztes főkötő volt rajta és a fekete rongyok helyett nagyvirágos kabátot viselt, ahogy máskor öltöz­ködni szokott. Felállt a padlóról és karjába zárva Veronikát, így folytatta:

- Talán mindaz, amit mondtam neked, esztelenségnek hangzott, de sajnos így van. Anselmus sok fájdalmat okozott nekem, bár akarata ellenére; Lindhorst levéltáros karmai közé került, és az öreg hozzá akarja adni a lányát. A levéltáros a legnagyobb ellenségem és sok mindent mondhatnék róla, de nem értenéd meg vagy legalábbis nagyon megrémülnél. Ő varázsló, én azonban javasasszony vagyok; ám legyen! De látom, hogy te nagyon szereted Anselmust, és minden erőmmel segíteni akarok neked, hogy igazán boldog légy és szépen, kívánságod szerint kerülj a nászágyba!

- De az Isten szerelmére, mondd meg nekem, Liese...! - vetette közbe Veronika.

- Szót se, gyermekem, szót se - szakította félbe az öregasszony -, tudom, mit akarsz mondani! Ez lett belőlem, ami vagyok, mert ezzé kellett lennem, nem tehettem másképp. Nos tehát... ismerem az eszközt, amely kigyógyítja Anselmust a zöld kígyó iránt érzett esztelen szerel­mé­ből, és őt, mint a legszeretetreméltóbb udvari tanácsost, karjaidba vezeti; de neked is segítened kell!

- Mondd csak meg bátran, Liese! Mindent megteszek, mert nagyon szeretem Anselmust! - suttogta alig hallhatóan Veronika.

- Ismerlek - folytatta az öregasszony -, bátor kislány vagy, hiába akartalak a mumussal elaltatni, mert éppen akkor nyitottad tágra a szemedet, hogy megláthasd a mumust, bementél a leghátsó sötét szobába, és apád fésülködőköpenyében gyakran ijesztgetted a szomszéd gyerekeit. Nos tehát, ha tudományom segítségével komolyan le akarod győzni Lindhorst levéltárost és a zöld kígyót, ha komolyan akarod, hogy Anselmus mint udvari tanácsos, a férjed legyen, akkor a következő napéjegyenlőség éjszakáján tizenegy órakor lopakodj ki apád házából és jöjj hozzám; akkor kimegyek veled a keresztútra, amely innen nem messze szeli át a földeket, ott előkészítünk minden szükségeset, és ne rémítsen meg, ha talán csodálatos dolgokat látsz. És most, jó éjszakát kislányom, a papa vár már a levessel!

Veronika elsietett, szilárdan eltökélte, hogy nem mulasztja el a napéjegyenlőség éjszakáját; mert Liesének igaza van - gondolta magában - Anselmus csodálatos kötelékekbe bonyolódott, de én megváltom őt ezektől, és az enyém lesz és enyém is marad Anselmus udvari tanácsos!

 


M. T. Cicero (i. e. 106-43) római szónok és államférfi műve: A kötelességekről.

fehér arzénből és kénből készült mesterséges festékanyag

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.