Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizedik vigília

2010.02.04

 

 

 

Kép

Joggal kételkedem benne, szíves olvasó, hogy valaha be lettél volna zárva egy üvegpalackba, hacsak nem valami élénk ingerkedő álom nyűgözött ilyen bűbájoskodó mesterkedéssel. Ha már álmodtál volna ilyesmit, akkor igen élénken átérezheted a szegény Anselmus diák nyomorúsá­gát; ám ha soha hasonlót nem álmodtál, akkor élénk képzelőtehetséged Anselmus és az én kedvemért néhány pillanatra téged is bezár a kristálypalackba. Vakító ragyogás övez, a tárgyak körös-körül ragyogó szivárványszínekkel megvilágítva és keretezve tűnnek elő... minden remeg és inog és reng a csillogásban... te mozdulatlanul úszol, mint valami keményre fagyott éterben, amely úgy összeszorít, hogy a szellem hiába akar parancsolni a halott testnek. A mázsás teher egyre súlyosabban nehezedik melledre... minden lélegzetvétel egyre jobban és jobban emészti a kevés levegőt, ami még fel s alá lengedezik a szűk helyen... ütőereid fel­duzzadnak és szörnyű rettegéstől hasogatva minden idegszálad vérezve vonaglik halálfélel­medben. Légy részvéttel, nyájas olvasó, a boldogtalan Anselmus diák iránt, aki üvegfogság­ban e kimondhatatlan kínlódás martalékává lett; de jól érezte, hogy a halál nem válthatja meg, mert vajon mély ájulásából, amelybe túláradó szenvedései miatt zuhant, nem ébredt-e fel, amikor a reggeli nap ragyogón és barátságosan betekintett a szobába és nem kezdődött-e elölről kínlódása?... Egyetlen tagját sem bírta mozdítani, de gondolatai nekiütődtek az üvegnek s hamisan hangzó csengéssel elbódították, és a szavak helyett, amelyekkel egyébként bensejéből szelleme szólott hozzá, most csak a téboly tompa dübörgését hallotta. Elkeseredésében felkiáltott: „Ó, Serpentina! Serpentina, ments meg a pokol e szenvedésétől!” És úgy rémlett neki, mintha halk sóhajok lebegnék körül, amelyek, mint átlátszó zöld bodzalevelek rakódtak le az üvegre, megszűnt a hangzavar és eltűnt a vakító, őrjítő fény, és Anselmus szabadabban lélegzett.

- Vajon nem pusztán magam vagyok-e okozója nyomorúságomnak? Ó! Nem ellened vét­keztem-e, te bájos, szeretett Serpentina? Nem tápláltam-e hitvány kételyeket veled szemben? Nem vesztettem-e el hitemet és vele együtt mindent, de mindent, ami boldoggá tehetett? Ó, most már nyilván sohasem leszel az enyém, számomra elveszett az aranycserép, és soha többé nem láthatom csodáit. Ó, csak egyetlenegyszer szeretnélek még látni, hallani bájos, édes hangodat, kedves Serpentinám!

Mély, metsző fájdalmában így panaszkodott Anselmus diák, de ekkor közvetlenül mellette így szólt valaki:

- Egyáltalán nem tudom, diák úr, mit akar és miért jajong ily szörnyen?

Anselmus észrevette, hogy mellette, ugyanazon állványon még öt palack áll, amelyekben három gimnazistát és két joghallgatót pillantott meg.

- Ó, uraim és társaim a szerencsétlenségben - kiáltotta -, hogyan is lehetnek ilyen gondtalanok, sőt ilyen jókedvűek, mint derűs arcukon látom? Hiszen önök ugyanúgy üvegpalackokba vannak zárva, mint jómagam, és nem mozdulhatnak, sőt még értelmeset sem gondolhatnak anélkül, hogy ne keletkezzék csengő és rikácsoló ördögi lárma, és fejükben szörnyen ne zúgna és búgna minden. De bizonyára nem hisznek a szalamandrában és a zöld kígyóban.

- Maga, diák uram, összevissza fecseg - válaszolta az egyik gimnazista -, soha még jobban nem éreztük magunkat, mint most, mert a species tallérok, amelyeket a bolond levéltárostól min­den­féle zűrzavaros másolásért kaptunk, jól jönnek nekünk; már nem kell betéve megtanulnunk mindenféle olasz karéneket, mindennap elmegyünk Josephhez vagy valamilyen más kocsmába, élvezzük a duplasört, olykor szemébe nézünk egy-egy csinos kislánynak, igazi diákok módjára énekeljük a „gaudeamus igitur”-t és nagyon vidámak vagyunk.

- Az uraknak igazuk is van - szólt közbe az egyik jogász -, én is pompásan el vagyok látva species tallérokkal, akár itt mellettem a kolléga úr, és szorgalmasan sétálgatok a szőlőben ahelyett, hogy az undok aktafirkálás mellett négy fal között üldögéljek.

- De kitűnő, tiszteletre méltó uraim - mondta Anselmus diák -, hát önök nem érzik, hogy mindahányan üvegpalackban ülnek és meg sem moccanhatnak benne, nemhogy sétálhatnának?

Erre a gimnazisták és a jogászok nagyot nevettek és így kiáltottak:

- A diák bolond, azt képzeli, hogy üvegpalackban ül, holott az Elba hídján áll és éppen a vízbe néz. Menjünk hát tovább!

- Ó! - sóhajtott Anselmus. - Ők sohasem látták a bájos Serpentinát, nem tudják, mi a szabadság és az élet, ha az ember hisz és szerelmes, ezért nem érzik a nyomasztó fogságot, amelybe a szalamandra zárta őket balgaságuk, közönséges gondolkodásuk miatt, de én szerencsétlen, belepusztulok a szégyenbe és nyomorúságba, ha ő, akit oly kimondhatatlanul szeretek, meg nem ment.

Ekkor Serpentina hangja lengett és susogott át a szobán:

- Anselmus! Higgy, szeress, remélj!

És hangja besugárzott Anselmus fogságába, s a kristály kénytelen volt engedni hatalmának, és kitágult, úgy hogy a diák keble megmozdulhatott és felemelkedhetett! Egyre inkább csökken­tek kínjai, és most észrevette, hogy Serpentina még szereti és csak Serpentina teszi elvisel­he­tő­vé tartózkodását a kristályban. Nem törődött többé könnyelmű társaival a szerencsétlenségben, gondolatait és lelkét csak Serpentina felé fordította. De a másik oldal felől hirtelen tompa, ellenszenves moraj keletkezett. Csakhamar megállapíthatta, hogy a morajlás egy ócska, félig törött fedelű kávéskannából ered, amely vele szemközt egy kis szekrényen állott. Mikor élesebben szemügyre vette, egyre inkább kirajzolódtak egy öreg, töpörödött vénasszony arcának csúf vonásai, és az állvány előtt hamarosan ott állt a Schwarzes Tor almáskofája. Vigyorgott és ránevetett, és rikácsoló hangon kiáltozta:

- Lám, lám, gyerekecském! Most ugye ki kell tartanod? Kristályba kerültél!... Régen meg­jöven­döltem neked.

- Gúnyolj és csúfolj csak, átkozott boszorkány - mondta Anselmus diák -, mindenről te tehetsz, de a szalamandra majd lesújt rád, te hitvány marharépa!

- Hohó! - válaszolt az öregasszony. - Csak ne olyan büszkén! Fiacskáim arcába tapostál, az én orromat is megégetted, de mégis jót akarok neked, te csirkefogó, mert egyébként illedelmes ember voltál, és a leánykám is jó szívvel van irántad. De a kristályból nem kerülsz ki, ha én nem segítek neked; hozzád fel nem jutok, csakhogy a komámasszony, a patkány, aki itt mind­járt feletted, a padláson lakik, majd kettérágcsálja a deszkát, amelyen állasz, akkor legurulsz és én felfoglak a kötényemben, hogy be ne verd az orrodat, hanem szépen megőrizhesd sima arcodat, és akkor azon nyomban elviszlek Veronika kisasszonyhoz; feleségül veszed, mihelyt udvari tanácsos lesz belőled.

- Távozz tőlem sátánfajzat - kiáltott haragosan Anselmus diák -, csak a te pokoli mesterke­désed vitt engem a bűnbe, amelyért most vezekelnem kell. De türelmesen elviselek mindent, mert csak itt élhetek, ahol a bájos Serpentina szerelemmel és vigasztalással vesz körül. Halld hát szipirtyó, és rémüldözz! Szembeszegülök hatalmaddal, mindörökké csak Serpentinát szeretem... sohasem akarok udvari tanácsos lenni... sohasem akarom látni Veronikát, aki általad rosszra csábított! Ha a zöld kígyó nem lehet enyém, inkább pusztítson el a fájdalom és a vágyakozás! Takarodj innen... takarodj innen, te gyalázatos boszorkányfajzat.

A vénasszony nagyot nevetett, rikácsolása betöltötte az egész szobát, és ezt kiabálta:

- Akkor csak maradj itt és pusztulj el, de ideje, hogy munkához lássak, mert még másfajta elintéznivalóm is van itt!

Levetette fekete kabátját, és ott állott undorító meztelenségében, azután körbeforgott, és ekkor nagy fóliánsok estek le; pergamenlapokat tépett ki belőlük, gyorsan valamilyen tákolmánnyá fűzte össze, és testére öltötte őket, így csakhamar olyan lett, mintha furcsa, tarka pikkelyes páncélba öltözött volna. Az asztalon levő tintatartóból tüzet okádva ugrott elő a fekete kandúr és az öregasszony felé üvöltött, mire a boszorkány hangosan felujjongott és vele együtt eltűnt az ajtón át. Anselmus észrevette, hogy a kék szoba felé tartottak; távolról csakhamar sziszegést és zúgást hallott, a kert madarai kiáltoztak, a papagáj rikácsolt:

- Ne hagyj cserben... ne hagyj cserben... rablás... rablás!

Ebben a pillanatban visszarohant a vénasszony a szobába, kezében hozta az aranycserepet és szörnyű mozdulatok kíséretében vadul kiáltozott a levegőbe:

- Sok szerencsét! Sok szerencsét, fiacskám!... Öld meg a zöld kígyót, rajta, fiacskám!

Anselmusnak úgy rémlett, hogy keserves sóhajt hall, Serpentina hangját. Ekkor borzalom és elkeseredés fogta el. Összeszedte minden erejét, úgy érezte, minden idege és valamennyi ere szétpattan, teljes erejéből belevágott a kristályba... metsző hang hatolt át a szobán és ragyogó damaszt köntösében megjelent az ajtóban a levéltáros.

- Hé, hej! Csürhe népség, őrült lidérc... boszorkányság... ide, hé! - kiáltotta.

A vénasszony fekete hajszálai égnek meredtek, mint a borosta, izzó vörös szeme pokoli tűzben felragyogott és hatalmas szájának hegyes fogait összeszorítva sziszegte:

- Gyorsan... gyorsan... siess ki... sisteregj, sisteregj! - és nevetett és mekegett, gúnyolódva és csúfolódva; erősen magához szorította az arany virágcserepet és marokkal szórta belőle a fényes földet a levéltárosra, de mihelyt a föld hozzáért a levéltáros köntöséhez, virággá változott és lehullott róla. Ekkor fellángoltak és lobogtak a köntös liliomjai, és a levéltáros a sistergő lánggal égő liliomokat a boszorkányra dobta, az meg üvöltött fájdalmában; de amint a magasba ugrált és pergamenpáncélját rázta, kihunytak a liliomok és hamuvá estek szét.

- Fürgén, csak neki, fiam! - rikácsolt a vénasszony, a kandúr felemelkedett a levegőbe és a levéltáros feje fölött elzúgott az ajtó felé, de a nagy szürke papagáj elébe repült és görbe csőrével torkába kapott, hogy vörös, tüzes vér ömlött a nyakából. Serpentina hangja felkiáltott:

- Meg vagyunk mentve! Meg vagyunk mentve!

A vénasszony haragosan, elkeseredve nekiugrott a levéltárosnak, maga mögé dobta az arany virágcserepet, és fonnyadt öklének hosszú ujjait szétterpesztve bele akart kapaszkodni a levéltárosba, de Lindhorst gyorsan letépte köntösét és a boszorkány felé dobta. Ekkor a pergamenlapokból sistergő kék lángok sziszegtek és szikráztak és zúgtak elő, és a vén banya, üvöltő jajveszékeléssel fetrengett és igyekezett egyre több földet kikaparni az aranycserépből, egyre több lapot kiragadni a könyvekből, hogy elfojtsa a lobogó lángot, és valahányszor sikerült földet vagy pergamenlapokat magára szórni, mindannyiszor kialudt a tűz. Most azonban, mintha a levéltáros bensejéből erednének, lobogó, sistergő sugarak lövelltek a vénasszonyra.

- Hé, hej, csak előre... dicsőség a szalamandrának! - harsogott a szobán keresztül a levéltáros hangja és a rikácsoló vénasszony körül százával tekeredtek tüzes körben a villámok. Az őrjöngő harcban száguldva, zúgva hajszolta egymást a papagáj és a kandúr, de végül is a papagáj erős szárnyaival a földre sújtotta a kandúrt, és karmaival átdöfte és lefogta, úgyhogy a kandúr szörnyen üvöltött és nyögött halálfélelmében; majd a papagáj éles csőrével kivájta az izzó szempárt, hogy csak úgy fröcskölt belőle az égő tajték. Most onnan, ahol a vénasszony a földre zuhant, sűrű füstgomolyag szállt fel, és a köntös alatt fekvő boszorkány üvöltése, szörnyű metsző jajgatása elszállt a messzeségbe. A füst, amely átható szaggal tovaterjedt, elpárolgott, a levéltáros felemelte köntösét és alatta egy undorító marharépa feküdt.

- Tisztelt levéltáros úr, itt hozom a legyőzött ellenséget! - szólt a papagáj, és csőrével egy fekete hajszálat nyújtott át Lindhorst levéltárosnak.

- Nagyon jól van, kedvesem - válaszolta a levéltáros -, itt fekszik az én legyőzött ellenségem is, legyen olyan jó, intézze el most már a továbbiakat is; mint csekély jutalmat, még kap tőlem hat kókuszdiót és egy új szemüveget is, mert mint látom, a kandúr gyalázatosan összetörte pápaszemét.

- Életem végéig az öné vagyok, tisztelt barátom és jóakaróm - felelt rendkívül elégedetten a papagáj, csőrébe fogta a marharépát és kirepült vele az ablakon, melyet Lindhorst levéltáros kinyitott előtte. A levéltáros megragadta az arany virágcserepet és hangosan így kiáltott:

- Serpentina! Serpentina!

De mikor Anselmus diák, rendkívül örvendezve ama gyalázatos asszonypusztulásának, aki őt a romlásba taszította, a levéltárosra nézett, ismét a szellemfejedelem magas, fenséges alakját látta, aki leírhatatlanul kedvesen és méltósággal nézett fel rá.

- Anselmus - szólott a szellemfejedelem -, hitetlenségedben nem te vagy a bűnös, hanem az ellenséges erő, mely rombolva igyekezett bensődbe hatolni és meghasonlást szítani benned. Te megőrizted hűségedet, légy hát szabad és boldog!

Villám cikázott át Anselmus bensején, a kristálycsengők csodás hármashangzata erősebben és hatalmasabban csendült fel, mint valaha is hallotta - minden idegszála és sejtje megremegett - az akkord pedig egyre jobban szétáradt a szobában; az Anselmust magába záró palack széthasadt, és ő a bájos, szeretetre méltó Serpentina karjaiba vetette magát.

 


Örvendjünk tehát (régi latin diákdal)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.