Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenegyedik vigília

2010.02.04

 

 

 

Kép

- De mondja csak, kedves irattáros úr, hogyan szállhatott tegnap este annyira a fejünkbe az az átkozott puncs, hogyan, sugallhatott nekünk mindenféle ostobaságot.

Így szólott másnap reggel Paulmann segédtanító, mikor belépett a szobába, ahol még szanaszét hevertek a törött cserepek és a középen, alkatrészeire bomolva, úszkált a puncsban a szeren­csétlen paróka. Amikor Anselmus diák kirohant az ajtón, Paulmann segédtanító és Heerbrand irattáros ide-oda támolyogtak és imbolyogtak a szobában, ordítoztak, mint a megszállottak és fejjel egymásnak rohantak, amíg Fränzchen nagy fáradsággal ágyba nem fektette szédelgő apját és az irattáros kimerülten le nem roskadt a pamlagra, amelyet Veronika a hálószobába mene­külve elhagyott. Heerbrand irattáros a feje köré csavarta kék zsebkendőjét, holtsápadt volt és búskomor, s így nyögdécselt:

- Ó, tisztelt segédtanító úr, nem a puncs a hibás amelyet Veronika kisasszony pompásan készí­tett el, nem! Hanem csakis az átkozott diák a bűnös minden szörnyűségben. Hát nem veszi észre, hogy ő már régen „mente captus”? Avagy ön talán nem tudja, hogy az őrültség ragá­lyos? Egy bolond százat csinál; bocsásson meg, ez régi közmondás; az ember, kiváltképpen, ha ivott egy pohárkával, könnyen bolondságba esik, akaratlanul is utánozva mindazt, amit bolond társa előjátszik. Elhiszi-e nekem, segédtanító uram, hogy még most is valósággal szédülök, ha a szürke papagájra gondolok.

- Ugyan! - szólt közbe a segédtanító. - Mókák!... Hiszen az a levéltáros öreg kis famulusa volt, aki nagy szürke köpenyt öltött magára és Anselmus diákot kereste.

- Lehetséges - jegyezte meg Heerbrand irattáros -, de meg kell vallanom, hogy gyalázatosan érzem magam; egész éjszaka olyan furcsa orgonálást és fütyülést hallottam...

- Az én voltam - szólt a segédtanító -, mert erősen hortyogok.

- Lehet - folytatta az irattáros -, de segédtanító barátom, tegnap este nem ok nélkül gondol­kodtam arról, hogy némi vidámságot szerezzek... de ez az Anselmus mindent elrontott. Ön nem tudja... ó, segédtanító barátom... - Heerbrand irattáros felugrott, letépte fejéről a kendőt, megölelte a segédtanítót, forrón kezet szorított vele, és még egyszer szívet tépően kiáltotta: - Segédtanító barátom, ó! Segédtanító barátom! - s megragadva kalapját és botját, elrohant.

„Ez az Anselmus be ne lépjen többé a házamba - szólt magában Paulmann segédtanító -, mert most már tisztán látom, hogy megátalkodott őrültségével még a legderekabb embereket is megfosztja szerény kis eszüktől; most már az irattáros is kész préda... én eddig még tartottam magam, de az ördög, aki tegnap este a mámorban már kopogtatott, a végén még betelepszik ide és itt űzi kisded játékait. Tehát: apage satanas! A pokolba Anselmus diákkal!”

Veronika szörnyen búslakodott, egyetlen szót sem szólt, csak néha furcsán elmosolyodott, és a magányt kereste.

- Az ő bánata is Anselmus lelkén szárad - mondta ingerülten a segédtanító -, de jó, hogy most már egyáltalán nem mutatkozik, tudom, hogy fél tőlem ez az Anselmus, azért is nem jön ide.

Ez utóbbit Paulmann segédtanító fennhangon mondta, mire az éppen jelenlevő Veronika szemé­ből kibuggyantak a könnyek, és így sóhajtott:

- Ó, hát hogyan is jöhetne ide Anselmus? Hiszen már régen be van zárva az üvegpalackba!

- Mi? Hogyan? - kiáltotta Paulmann segédtanító. - Istenem, Istenem, ő is félrebeszél, akár az irattáros, nemsokára ki is tör rajta. Ó, te átkozott, te fertelmes Anselmus.

Nyomban elszaladt Eckstein doktorért. Az orvos mosolygott és ismét csak azt mondta: „Ejnye, ejnye!” De ezúttal nem írt föl semmit, hanem ahhoz a kevéshez, amit mondott, távozóban még ezt fűzte hozzá: „Idegesség!... Majd magától rendbe jön... levegőre kell vinni... sétakocsi­káz­ni... szórakozni... színházba. Nézze meg A vasárnapi gyerek-et vagy a Prágai testvérek-et... majd rendbe jön...”

„A doktor ritkán ilyen beszédes - gondolta Paulmann segédtanító -, valósággal bőbeszédű!”

Elmúlt jó néhány nap, hét és hónap, Anselmus eltűnt, de Heerbrand irattáros sem mutatkozott egészen február negyedikéig, amikor is új, divatos, finom szövetből készült öltönyben, cipőben és selyemharisnyában, s fittyet hányva a fagynak - egy nagy élővirág-csokorral, pontosan déli tizenkét órakor belépett Paulmann szobájába; a segédtanító elcsodálkozott kiöltözködött barát­ján. Heerbrand irattáros ünnepélyesen odalépett Paulmann segédtanítóhoz, finom illedelmes­séggel megölelte, s azután így szólt:

- Ma, az ön kedves, tisztelt leánya, Veronika kisasszony nevenapján immár nyíltan ki akarok mondani mindent, ami már régóta nyomja a szívemet! Akkor, azon a szerencsétlen estén, amikor köpenyem zsebében elhoztam a vészhozó puncs hozzávalóit, az volt a szándékom, hogy egy örvendetes hírt közlök önnel és vidáman ünnepeljük a boldog napot, ugyanis már akkor értesültem róla, hogy kineveztek udvari tanácsossá; eme rangemelkedésről most már megkaptam „cum nomine et sigillo principis” iratot, s itt hordom a zsebemben.

- Ó, ó, irattáros... akarom mondani, Heerbrand udvari tanácsos úr - dadogta Paulmann segédtanító.

- De csupán ön, segédtanító úr - folytatta az immár udvari tanácsossá kinevezett Heerbrand -, csu­pán ön teheti teljessé boldogságomat. Titokban már régóta szeretem Veronika kisasszonyt és dicsekedhetek néhány barátságos pillantásával, amelyet rám vetett, és amely világosan megmu­tatta, hogy nem idegenkedik tőlem. Egy szó mint száz, tisztelt segédtanító úr, én, Heerbrand udvari tanácsos megkérem tisztelt leánya, Veronika kisasszony kezét, és... ha nincs ellene kifogása... szeretném mielőbb feleségül venni.

Paulmann segédtanító elcsodálkozva összecsapta kezét és így szólt:

- Ej, ej, irattár... akarom mondani, udvari tanácsos úr, ki gondolta volna ezt?! Nos, ha Veronika valóban szereti önt, én a magam részéről nem vagyok ellene; talán jelenlegi, bús­komorsága sem egyéb, mint az ön iránt érzett titkolt szerelme, tisztelt udvari tanácsos úr, hiszen ismerjük az ilyen színészkedést.

Ebben a pillanatban belépett Veronika, sápadt és zavart volt, mint mostanában mindig.

Heerbrand udvari tanácsos odalépett hozzá, válogatott szavakkal megemlítette névnapját és átnyújtotta neki az illatos virágcsokrot meg egy kis csomagot; amikor Veronika kibontotta, egy pár szép, fényes fülbevaló ragyogott feléje. Röpke pír színesítette a leány arcát, szeme élén­kebben csillogott és így kiáltott:

- Istenem, hiszen ez ugyanaz a fülbevaló, amelyet már hetekkel ezelőtt viseltem, és nagy gyönyörűséget szerzett nekem.

- Hogyan lehetséges ez? - kérdezte kissé megütközve Heerbrand udvari tanácsos. - Hiszen ezt az ékszert mindössze egy órával ezelőtt vásároltam a Schlossgasséban hitvány pénzért.

Veronika azonban már nem hallotta a kérdést, hanem ott állt a tükör előtt, hogy megszemlélje, hogyan illik neki az ékszer, miután már fülecskéjébe akasztotta. Paulmann segédtanító most méltóságteljes arckifejezéssel és komoly hangon a lány tudomására hozta Heerbrand barátja rangemelkedését és ajánlatát. Veronika átható tekintetet vetett az udvari tanácsosra és így szólt:

- Már régóta tudom, hogy ön nőül akar venni engem. Nos, legyen! Önnek ígérem szívemet és kezemet... de meg kell önnek... önöknek kettőjüknek, nevezetesen apámnak és vőlegényem­nek... meg kell vallanom egyet-mást, ami lelkemet nyomja... most rögtön, még ha közben ki is hűl a leves, mint látom, Fränzchen már asztalra is tette.

Meg sem várta az udvari tanácsos vagy a segédtanító válaszát, amely nyilván éppen a nyelvükön volt, és így folytatta:

- Elhiheti nekem, jóságos atyám, hogy igazán, szívből szerettem Anselmust, és amikor Heerbrand irattáros, aki most már maga lett udvari tanácsos, biztosított, hogy Anselmus könnyen viheti ilyesmire, elhatároztam, hogy csak ő lesz a férjem és senki más. Ekkor azonban úgy látszott, hogy idegen, ellenséges lények el akarják szakítani tőlem, és az öreg Lieséhez folyamodtam, egykori dajkámhoz, aki most javasasszony és nagy varázslónő. Ő megígérte, hogy segítségemre lesz és teljesen a kezemre adja Anselmust. A napéjegyenlőség éjszakáján, éjfélkor elmentünk a keresztútra, ő felidézte a pokol szellemeit és a fekete kandúr segítségével létrehoztunk egy kis fémtükröt, gondolataimat Anselmusra irányítva csak bele keltett pillan­tanom ahhoz, hogy lelkén és gondolatain uralkodjam. De most már szívből sajnálom, hogy mindezt megtettem, s megtagadok minden sátáni bűbájosságot. A szalamandra legyőzte az öregasszonyt, hallottam jajveszékelését, de nem volt segítség, és marharépa alakjában felfalta a papagáj; ekkor metsző csengéssel eltört az én fémtükröm is. - Veronika előhozta az eltört fémtükör két darabját és egy hajfürtöt varródobozából, majd mindezt átnyújtotta Heerbrand udvari tanácsosnak és így folytatta: - Íme, vegye át ezt, szeretett udvari tanácsos úr, a tükör darabjait ma éjjel tizenkettőkor, az Elba hídjáról, mégpedig onnan, ahol a kereszt áll, dobja be a folyóba, ott nincs befagyva, a hajfürtöt azonban őrizze meg hűséges keblén. Még egyszer meg­tagadok minden sátáni bűbájosságot és szívből kívánom Anselmusnak, hogy boldog legyen, ha immár feleségül veszi a zöld kígyót, aki sokkal szebb és gazdagabb, mint én vagyok. Önt, szeretett udvari tanácsosom, úgy fogom szeretni és tisztelni, mint derék feleséghez illik.

- Istenem! Istenem! - kiáltott fájdalmasan a segédtanító. - Ez a lány őrült, őrült... sohasem lehet belőle udvari tanácsosné... őrült.

- Szó sincs róla - szólt Heerbrand udvari tanácsos -, jól tudom, hogy Veronika kisasszony bizonyos vonzalmat érzett a hóbortos Anselmus iránt, és lehetséges, hogy bizonyos túlfeszített idegállapotában ahhoz a javasasszonyhoz fordult, aki nyilván nem más, mint a Seetor közelé­ben lakó kártyavető- és kávéfőzőnő... egyszóval az öreg Räuerin asszony. Az sem tagadható továbbá, hogy vannak mindenféle titokzatos bűbájosságok, amelyek nagyon rossz hatással lehetnek az emberre, régi írók műveiben olvashatunk ilyesmiről, de amit Veronika kisasszony a szalamandra győzelméről, és Anselmus kapcsolatáról beszélt a zöld kígyóval, az nyilván csak költői allegória... hasonlatos valamilyen költeményhez, amelyben az Anselmustól való teljes elszakadását beszéli el.

- Tartsa, aminek tetszik, kedves udvari tanácsosom - szólt közbe Veronika -, akárcsak együgyű álomnak.

- Korántsem - válaszolta Heerbrand udvari tanácsos -, hiszen jól tudom, hogy Anselmust is titkos hatalmak tartják fogva s mindenféle esztelen cselekedetre ingerlik és hajszolják.

Paulmann segédtanító nem tudta tovább fékezni magát és kitört:

- Megálljatok, az Isten szerelmére, álljatok meg! Talán megint becsíptünk az átkozott puncstól vagy Anselmus tébolya hat ránk? Micsoda dolgokat fecseg itt összevissza, udvari tanácsos úr? Hinni szeretném, hogy a szerelem az, ami lidércesen kísért agyatokban, de ez majd a házasság­ban hamarosan rendbe jön, mert különben aggódnék, hogy ön, igen tisztelt udvari tanácsos úr, szintén a téboly martalékává lett, és aggódnék, hogy az utódok esetleg öröklik a szülők betegségét. Nos, atyai áldásomat adom az örvendetes jegyváltáshoz, és megengedem, hogy mint vőlegény és menyasszony, megcsókoljátok egymást.

Ez nyomban meg is történt, és mielőtt még a feltálalt leves kihűlt, megtörtént az ünnepélyes eljegyzés is. Néhány hét múlva Heerbrand udvari tanácsosné, miként még korábban képze­letében látta magát, valóban a Neumarkt egyik szép házának erkélyén ült és mosolyogva nézett le a gavallérokra, akik arra haladtukban és lornyonjukon át feltekintve így szóltak:

- Igazán isteni asszony Heerbrand udvari tanácsosné.

 


bolond, beszámíthatatlan

távozz tőlem, sátán

Wenzel Müller (1767-1835) két daljátéka

a herceg nevével és pecsétjével ellátott

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.