Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenkettedik vigília

2010.02.04

 

 

 

Kép

Mennyire átéreztem lelkem mélyén Anselmus diák nagy boldogságát, aki szívbéli szerelemben, feleségével, a bájos Serpentinával immár valóban elköltözött ama titokzatos, csodás biroda­lom­ba, amelyet hazájának ismert meg, ahová különös sejtelmektől eltelt, szíve oly régóta von­zotta. De hiábavalónak bizonyult minden igyekezetem, hogy néked, nyájas olvasó, szavakkal, akár csak körvonalazhassam mindazt a gyönyörűséget, ami Anselmust körülvette, Kedvem szegetten eszméltem rá minden kifejezés erőtlenségére. Éreztem, mennyire korlátoz a kicsi­nyes, hétköznapi élet szegényessége, elkeseredtem, úgy jártam-keltem, mint az álmodozó; egy szó mint száz, Anselmus diáknak abba az állapotába jutottam, amelyet a negyedik vigíliában ecseteltem neked, nyájas olvasó. Emésztettem magam, amikor a szerencsésen megalkotott tizenegy vigílián átfutottam és azt gondoltam, nyilván sohasem adatik meg nekem, hogy záró­kőként hozzáilleszthessem a tizenkettediket, mert valahányszor az éjszakai órában nekiültem, hogy befejezzem a művet, úgy rémlett nekem, mintha alattomos szellemek (alighanem a megölt boszorkány rokonai, talán „cousin germain”-jei) fényesre csiszolt fémtükröt tartanának elém, amelyben megláttam saját énemet, sápadtan, másnaposan és leverten, amilyen Heerbrand irattáros volt a puncsmámor után. Ekkor eldobtam a tollat, és sietve ágyba feküdtem, hogy legalább álmodhassak a boldog Anselmusról és a bájos Serpentináról. Így tartott ez már sok napon és éjszakán át, amikor egész váratlanul levelet kaptam Lindhorst levéltárostól, a követ­kezőket írta nekem:

„Nagyságod, mint értesültem róla, tizenegy vigíliában megírta derék vőm, az egykori diák, jelenlegi költő, Anselmus különös kalandjait és most nagyon kínlódik azzal, hogy az utolsó, a tizenkettedik vigíliában elmondjon egyet-mást boldog életéről Atlantiszban, ahová leányommal együtt elköltözött szép lovagi birtokomra. Noha nem szívesen látom, hogy igazi lényemet elárulta olvasóiknak, ez ugyanis titkos levéltárosi szolgálatomban ezernyi kellemetlenséget okozhat nekem, sőt a kollégiumban még majd alkalmat ad annak a kérdésnek a megvitatására, hogy egy szalamandra jogilag és kötelező következményekkel miképpen léphet eskütétellel járó állami szolgálatba, és egyáltalán mennyiben lehet komoly ügyeket rábízni, hiszen Gabalis és Swedenborg szerint az elemi szellemekben nem lehet bízni... tekintet nélkül arra, hogy most már legjobb barátaim ki fognak térni ölelésem elől attól félve, hogy hirtelen jókedvemben majd villámok pattannak ki belőlem és tönkreteszem frizurájukat és vasárnapi frakkjukat... tekintet nélkül mindezekre azt mondom, segíteni akarok nagyságodnak a mű befejezésében, mert sok jó foglaltatik benne rólam és kedves asszonylányomról (szeretném, ha már a másik kettőtől is megszabadulnék). Ha tehát meg akarja írni a tizenkettedik vigíliát, kérem, ereszkedjék le átkos ötödik emeletéről, hagyja el szobácskáját és jöjjön el hozzám. A már ismert kék pálmaszobában megtalálja a szükséges írószereket és akkor kevés szóval hírül adhatja olvasóinak, mit látott, s ez jobb lesz önnek, mint az olyan élet hosszadalmas leírása, amelyet ön csak hallomásból ismer.

Nagyságodnak maradok alázatos tisztelettel

Lindhorst Szalamandra
p. t. királyi titkos levéltáros.

Lindhorst levéltáros e kissé nyers, de mégis barátságos levélkéjének igen örültem. Bár bizo­nyosnak látszott, hogy a különc öreg előtt ismeretes volt, milyen különös módon szereztem tudomást vejének sorsfordulásairól - titoktartásra lévén kötelezve, ezt még előtted is el kellett hallgatnom, nyájas olvasóm -, de a levéltáros nem vette annyira zokon, semmint féltem tőle. Hiszen maga nyújtott segítséget művem befejezéséhez és ebből joggal következtethettem, hogy alapjában véve helyesli, hogy csodálatos léte a szellemvilágban a nyomtatott betű útján közismertté váljék. Lehetséges, gondoltam magamban, hogy talán azt a reményt meríti belőle, hogy másik két leányát annál gyorsabban férjhez adhatja, mert talán egyik-másik ifjú lelkében megfogan a szikra, amely fellobbantja a vágyakozást a zöld kígyó után, s áldozócsütörtökön megkeresi és meg is találja a bodzabokorban. A szerencsétlenségből, amely Anselmust sújtotta, amikor az üvegpalackba zárták, megértheti a figyelmeztetést, hogy komolyan óvakodjék minden kételkedéstől, minden hitetlenségtől. Pontosan tizenegy órakor eloltottam íróasztali lámpámat és odasiettem Lindhorst levéltároshoz; már a tornácon várt reám.

- Itt van tehát... igen tisztelt uram!... Nos, nagyon örülök, hogy nem értette félre jó szán­dékaimat... jöjjön csak!

És ezzel a vakító fényben tündöklő kerten át felvezetett az azúrkék szobába; ott megpillan­tot­tam az ibolyaszínű íróasztalt, amelyen Anselmus dolgozott - Lindhorst levéltáros eltűnt, de ha­ma­rosan ismét megjelent, kezében egy szép aranykehellyel, amelyből magasra lobogott a kék láng.

- Íme - mondta -, elhozom önnek barátja, Johannes Kreisler karmester kedvenc italát. Égő rizspálinka, amelybe némi cukrot tettem. Kóstolja meg; mindjárt levetem köntösömet, hogy amíg ön itt ül és szemlélődik és ír, az ön társaságát élvezendő, kedvemre fel s alá szállhassak a kehelyben.

- Amint önnek tetszik, tisztelt levéltáros úr - válaszoltam -, de ha most iszom az italból, akkor ön már nem is...

- Erre ne legyen gondja, kedvesem - szólt a levéltáros, gyorsan ledobta köntösét, nem csekély meglepetésemre bemászott a kehelybe és eltűnt a lángokban... Félelem nélkül belekóstoltam az italba, félrefújva a lángot - pompás volt!

Nem rezdülnek-e enyhén susogva, zúgva a pálmafák smaragdlevelei, mintha a hajnali szellő becézné őket? Felébredve az álomból, inganak és ringanak s titokzatosan suttognak a csodák­ról, amelyeket messze távolból hangzó hárfahangok hirdetnek! A falakról leválik az azúrkékség és könnyű ködként hömpölyög fel s alá, de vakító sugarak lövellnek át a párán, amely a gyermeki jókedv ujjongásával kavarog, forog, felemelkedik a pálmafák koronája felett ívelő mérhetetlen magasságba. De egyre vakítóbban halmozódnak egymásra a sugarak, amíg a tiszta napfényben ki nem tárul a végeláthatatlan liget, ahol megpillantottam Anselmust. Ragyogó jácintok, tulipánok, rózsák emelik fel szép fejüket, és illatuk bűbájos hangokon szól a boldog ifjúhoz: „Sétálj, sétálj csak közöttünk, kedves, ki megértesz bennünket... a mi illatunk a szerelem vágyakozása... mi szeretünk téged s mindörökre a tiéid vagyunk! A ragyogó sugarak arany árnyalatokban izzanak: mi tűz vagyunk, a szerelem lobbantott fel bennünket! Az illat a vágyakozás, a tűz a megkívánás, és vajon nem lakozunk-e a te kebledben? Hiszen a tiéid vagyunk!” Zizegnek és susognak a sötét bokrok... a magas fák: „Jöjj hozzánk! Te boldog... te szeretett kedvesünk! A tűz a megkívánás, de a mi hűs árnyékunk a remény! Szeretettel susogjuk körül a fejedet, mert megértesz bennünket, mert szerelem lakozik szívedben.” A források és patakok csörgedeznek és bugyognak: „Kedves, ne siess oly gyorsan tova, nézz bele kristályunkba... a te képed lakik bennünk, szeretjük és megőrizzük, mert te megértettél bennünket!” Ujjongó kórusban csicseregnek és énekelnek a tarka madarak: „Hallgasd dalunkat, hallgasd dalunkat, mi vagyunk az öröm, a gyönyörűség, a szerelem mámora!” De Anselmus vágyakozva néz a pompás templom felé, amely a távolban emelkedik. A mesterséges oszlopok fáknak, az oszlopfők és az oromzat akantuszleveleknek látszanak, amelyek csodálatos díszítménnyé fonódnak össze. Anselmus a templom felé lépked, mély gyönyörűséggel szemléli a tarka márványt, a csodálatos mohás lépcsőket. „Ó, nem - kiáltja mintegy a gyönyörűség túl­áradásában. - Ő nincs már messze!” Ekkor kilép a templomból a bájos, gyönyörű Serpentina, hozza az arany virágcserepet, amelyből csodaszép liliom fakadt. Végtelen vágyakozás, kimondhatatlan gyönyörűség izzik üdvösséges szemében, így tekint Anselmusra, szólván: „Ó, kedvesem! A liliom kibontotta kelyhét... beteljesedett a legnagyobb gyönyör; lehet-e üdvösség, mely hasonlatos a mienkhez?” Anselmus izzó vágyódás áhítatával megöleli... a liliom lobogó sugarakban ég a feje fölött. És hangosabban susognak és ringanak a bokrok és a fák, s tisztábban és örvendezőbben ujjonganak a források... a madarak... tarka rovarok táncolnak a levegő kavargásában... vidám, örvendező, ujjongó nyüzsgés a levegőben... a vizekben... a földön a szerelem üli ünnepét. A bokrokon mindenütt fény villan át... a földből, mint szikrázó szemek gyémántok kukkantanak ki... a forrásokból magasra szökik a vízsugár... csodás illatok lengnek mámorító szárnycsapásokkal... az elemi ősszellemek ezek, amint hódolnak a liliom előtt, és Anselmus boldogságát hirdetik. Ekkor Anselmus, a megdicsőülés sugárfényében, felemeli fejét. Pillantás? Szavak? Vagy ének ez? Érthetően hangzik: „Serpentina! beléd vetett hitem, szerelmem feltárta előttem a természet legmélyebb titkát! Elhoztad nekem a liliomot, amely az aranyból, a föld őserejéből fakadt, mielőtt még Phosphorus fellobbantotta a gondo­latot... ő minden lény szent összhangjának felismerése, és ebben a felismerésben élek mind­örökre a legnagyobb boldogságban. Igen, szerencsés vagyok, mert megismertem a legnagyobb boldogságot... mindörökre szeretlek, ó, Serpentina!... Soha el nem halványodnak a liliom aranysugarai, mert miként a hit és a szerelem, a felismerés is örök!”

A látomást, amelyben élő valójában megpillanthattam Anselmust atlantiszi lovagi birtokán, aligha­nem a szalamandra bűvészetének köszönhetem, és csodálatos volt, hogy amikor minden ködbe hunyt, az ibolyaszínű íróasztalon fekvő papírlapon szembeötlően és tisztán magam előtt leírva megtaláltam e látomást. De most úgy érzem, hogy hirtelen hasogató fájdalom járja át szívemet. Ó, te boldog Anselmus, aki levetetted magadról a hétköznap minden terhét, és a bájos Serpentina iránt érzett szerelmedben bátran szárnyaltál s most gyönyörben és örömben élhetsz Atlantiszban, lovagi birtokodon! De én szerencsétlen! Hamarosan... igen, néhány perc múlva magam is eltűnök e szép teremből, amely korántsem az atlantiszi lovagi birtok, vissza­kerülök padlásszobács­kámba, és a nélkülözésteli élet kicsinyességei kötik le lelkemet, tekin­tetemet sűrű ködként ezernyi baj fogja át, hogy bizonyára sohasem láthatom meg a liliomot!

Ekkor Lindhorst levéltáros szelíden vállamra veregetett és így szólt:

- Csitt, csitt! Tisztelt barátom! Ne panaszkodjék. Hát talán nem járt-e az imént Atlantiszban és nincs-e ott önnek is legalább egy csinos majorsága, lelkének költői birtoka? Vajon Anselmus boldogsága más-e, mint az élet a költészetben, amely előtt a természet legmélyebb titkaként föltárul valamennyi lény szent összhangja?

 
 


Gabalis-Villars de Montefaucon abbé (1635-1673) műve az ember és a szellemek közti kapcso­latokról („Le comte de Gabalis ou entretiens de sciences secretes”: Gabalis gróf, avagy beszélgetések a titkos tudományokról.)

Emanuel von Swedenborg (1688-1772), híres svéd „látnok”, akinek természetfölötti erőket tulajdo­nítottak.

Hoffmann kedvenc hőse, akiben többnyire önmagát ábrázolja; számos novellájában szerepel, s Murr kandúr regényének is főszereplője.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.