Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Simone Weil: Ami személyes és ami szent c. írásából

2008.05.22
Simone Weil: Ami személyes és ami szent c. írásából





Az egyhangúságot csak isteni megvilágítással viselhetjük el. Épp ezért az egyhangú élet jóval esélyesebb az üdvözülésre.

Az olyan szenvedés, melynek magja nem csillapíthatatlan fizikai vagy azzal rokon fájdalom, közönséges romantika.

Valódi szerencsétlenségről csak akkor beszélhetünk, ha a végzetes csapás egy élet minden területére kiterjed, egyszerre érintve a társadalmi, a lelki és a testi vonatkozásokat.

Akit egyszer a szerencsétlenség megjelöl a lelke felét elveszíti. Azok, akiket megcsonkított a szerencsétlenség, eleve képtelenek arra, hogy mások segítségére siessenek, s még inkább arra, hogy segítséget várjanak saját maguk számára.

A szerencsétlen Krisztus volt (úgy halt meg mint egy bűnöző)

Mindenütt, ahol hiányzik a természetfölötti világosság ereje, minden mechanikus törvényeknek engedelmeskedik, melyek éppoly vakok és éppoly kimértek, mint a szabadesés törvényei.

Egy lépésünk sincs fölfelé! Istennek kell lejönnie hozzánk a mindenség meredékén át.

A szeretet a lélek irányulása és nem állapota.

A tudományban az igazság, a művészetben a szépség a szent. Szépség és igazság pedig mindig személytelen.

Szükséges, hogy bizonyos távolság, szabadon felhasználható idő, csend és magány vegyen körül minden egyes személyt, hogy fokról fokra lehetségessé váljék számára a mind magasabb rendű figyelemig való eljutás. Másfelől szüksége van minden egyes személynek, hogy melegségben éljen, nehogy az aggódás arra kényszerítse, hogy a kollektívba vesse magát.

Az igazság és a szerencsétlenség között természetes a kapcsolat, mivel egyik is másik is örök időkre arra van ítélve, hogy néma könyörgőként hang nélkül álljon előttünk.

Az igazság lényege őrködni afelett, hogy ne történjék rossz az emberekkel.

Az igaznak köszönettel tartozunk igazságosságáért, mert az igazságosság olyannyira szép, mint Isten hatalmas dicsősége, melyért szintúgy köszönetet mondunk. Bármilyen más hála szolgai, mi több állati.

Az az alamizsna, mely nem természetfölötti, hasonló a vásárláshoz. Megveszi a szerencsétlent.

Megszűnik létezni az, kit a javaktól teljesen megfosztanak, bármilyenek is legyenek ezek, mikben a társadalmi megbecsülés csírázik. „Ha valaki láthatatlanná szeretne válni, a legbiztosabb módja, hogy szegénnyé válik.” A szeretet meglátja a láthatatlant.

Amennyire nehéz a szerencsétlenségre valóságosan figyelni, olyannyira nehéz neki is megéreznie, hogy pusztán együttérzésből lettek figyelmesek rá.

Ha szeretetünk igazi, nem mi szeretjük a szerencsétlent Istenben, hanem a bennünk levő Isten szereti őt.

A kő, mely öl, a kenyérdarab, mely táplál, pontosan ugyanaz az erény, ha indulása és megérkezése pillanatában Krisztus jelen van. Az élet ajándéka, a halál ajándéka egyenértékű.

A megvetés ellentéte a figyelemnek.

Krisztustól jön kenyér és kődarab, hogy lényünknek belsejébe vájva, Krisztust hozzák el nekünk. Kenyér és kő szeretet. A kenyérrel táplálkozzunk, a kő elé úgy menjünk, hogy a lehető legmélyebbre hatoljon testünkben.

Cél egyáltalán nem található a világon. Mindaz amit célnak nevezünk, nem más, mint eszköz. (pénz a vásárlásé, hatalom a parancsolásé)

Egyedül a szépség nem eszköz másra.

Az univerzum azért haza, mert szeretni tudjuk, s mert szép. Igazi hazánk az égben van, ezt nem ismerjük. A földi valóságos és elbírja a szeretetet. Isten adta nekünk, hogy szeressük.

Aki tökéletesen engedelmes, oly tökéletes, mint mennyei atyánk.

A barátságra csak azok képesek, kik teljes szívükből tudnak érdeklődni az ismeretlen sorsa iránt.

A templom lehet csúnya, az énekek hamisak, a pap romlott – semmi jelentősége ennek nincs. Az egyházi szertartások erénye, a tökéletes jóval való kapcsolat hatékonyságán áll, mely megsemmisíti a rosszat.

Két különböző formában jelenik meg számunkra a rossz: a szenvedésben és a bűnben.

Ha figyelmünk valami tökéletesen tiszta dologra irányul, akkor midőn lelkünket megszállja a rossz, s ha a rossz egy részét erre viszi át, e dolog nem változik meg a rossztól. Nem küldi vissza a rosszat.

Az akarat helyes gyakorlása minden bizonnyal szükséges föltétele az üdvösségnek, de nagyon távolról, alacsonyan és pusztán negatív módon. A lélekben semmi jót nem tesz az akarat. Az erőfeszítés, mely a lelket megmenti, hasonló ahhoz, ahogy nézünk, ahogy hallgatunk, ahogy a jegyes „igen”-t mond.

Amit erkölcsnek hívnak, az csak az akarathoz szól, s ami benne van, legkivált izom. Az erkölcs is tehetetlen az üdvösség megszerzésében. A vallás a vágyhoz kapcsolódik, s ez a vágy üdvözít.

Istent kívánni és lemondani minden másról, egyedül ez üdvözít. A tényleges keresés (Istent) kártékony.

A szociális érzés mindig, mindenütt és minden dologban a hit tökéletes utánzatát nyújtja, azaz csalása tökéletes.

A kereszténység szellemének sokkal inkább megfelelne az, ha Krisztus eljutna a templomokon kívül oda is, ahol a szégyen, a nyomorúság, a bűn és a szerencsétlenség piszka legjobban uralkodik, börtönökön, bíróságokon, nyomortanyákon.

A felebarát szeretete, a világ szépségének szeretete, a vallás szeretete, mind teljesen személytelen szeretet. Isten szeretetének személytelennek kell lennie, ha még nem volt közvetlen és személyes kapcsolatunk vele, másképp e szeretet képzelgés lesz.

„A barátság egyenlőség, melyet harmónia hoz létre”. A tisztátalanság oka minden emberi dologban a szükségszerűség.

Gyűlöljük azt, kitől függünk. Undorral kezeljük azt, ki tőlünk függ. Ha az emberek között a szeretetnek és szükségszerűségnek viszonyai nem változnak át természetfölötti barátsággá, nem csak tisztátalan és alantas lesz ez a szeretet, hanem gyűlölettel és megvetéssel is társulni fog.

Mindannyian tudjuk, hogy a világon jó nincsen.

Jézus szereti, ha jobban szeretjük nála az igazságot. És ha valaki elfordul Jézustól, hogy elmenjen az igazság irányába, nem fog hosszú utat megtenni anélkül, hogy karjaiba ne szaladjon.

Minden végbement esemény, bármilyen legyen is az, megegyezik a mindenható Isten akaratával. A jövő is, bárhogy alakuljon, ha beteljesül, Isten akaratával megegyezően teljesül be. Az Istennek való engedelmesség, mely az eseményekkel kapcsolatos, már magában is abszolút jó.

Minden vágyunkat fel kell áldoznunk az örök élet vágyának, de még ehhez sem szabad görcsösen tapadni. Az üdvhöz való ragaszkodás még sokkal veszélyesebb a többinél.

Az alázat annak felismerése, hogy minden földi lélek – s nem csak az, melyet „én”– nek hívunk általában, de a lélek természetfölötti része, vagyis a benne jelenlévő Isten – a változás viszontagságainak van kitéve.

Azt a jót, mely nincs meg bennünk, bármekkora erővel akarjuk is, nem szerezhetjük meg. Elfogadhatjuk csupán. Csakis közvetlenül a tiszta, tökéletes, teljes, abszolút jóra szegezett vágy cseppenthet a lélekbe egy kevéssel több jót, mint amennyi azelőtt volt benne.

A tettnek nem céljait kell figyelnünk, hanem rugóit.

Az önsajnálat nem tartozéka a végső szerencsétlenségnek. A régiek tudták, hogy a nagy szenvedések némák.

Isten iránt való szeretetünk azonos engedelmességünkkel.

Az a jó amit megtehetnék, de nem teszem meg, olyan jó amit Isten szeretne, de az én hibámból nem tud megtenni, mivel egyedül énáltalam kíván cselekedni.

Igyekezzünk kijavítani hibáinkat, de ne akaratunkkal, hanem figyelmünkkel.

Isten iránti szeretetünk akkor valódi, ha a jó, meg a rossz, ami ér, egyként hálára kötelez bennünket. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy sérelmeinkre sose kell vigaszt keresnünk. Mivel a boldogság túl van örömön és szenvedésen, kívül és messze áll mindkettő fölött.

Akkor szeretjük a lelket, ha lemondunk a szeretett lény bármifajta befolyásolásáról, birtoklásáról.

A pokol, mint illuzórikus paradicsom. Nem más ez, mint a kéjvágy. A tiszta gyönyörnek megvan a maga helye és a boldogság is lehet kísérője, de illúziót sohase foglal magában.

Ha azt mondjuk Krisztusnak: „én hű maradok hozzád” – már el is árultuk őt, mert a hűség forrását saját énünkben és nem a kegyelemben kerestük.

Ha a kis dolgokban mindig a nagyok előképét látjuk, egyszerre kerülhetjük el a hanyagságot és a kicsinyességet.

Két ember közül, kiknek nincs valódi tapasztalatuk Istenről, talán az áll közelebb hozzá, aki tagadja.

Egyetlen dolgot tudunk mindössze Istenről: Ő az, amik mi nem vagyunk.

Aki a legtöbbre is kész, az azért imádkozik, hogy Isten vezesse, de ne tudja, hova.

A kereszténység minden kétséget kizáró nagysága nem az, hogy természetfölötti orvosságot keres a szenvedésekre, hanem, hogy megtanít a szenvedés természetfölötti használatára.

Az emberi élet szerencsétlensége az, hogy nem lehet egyszerre szemlélni valamit és megenni. Amit megeszünk, azt megsemmisítjük. Amit meg nem eszünk meg, annak nem tudjuk teljesen megragadni a lényegét.

Azt szeretném, hogy akit szeretek, viszontszeressen. Ám, ha teljesen nekem adná magát, nem létezne már. Én sem szerethetném. Jóllakottság. Ha pedig nem adná át magát tökéletesen, nem szeretne eléggé.

Mindenfajta zsenialitás - legyen hősies, vagy szent – az elmélkedésből fakad.

A teremtmények tiszta szeretete nem Istenben való szeretet, hanem olyan szeretet, melyet Isten indít el, akár valami tűzvész. Szeretet, melynek teljesen sikerül aztán kiszabadulnia a teremtmények közül, hogy Istenhez közelítsen és Isten teremtő szeretetével térjen vissza.

A személyiség elviselésének nagy akadálya a bűnösség érzése. Ettől kell megszabadulnunk.

A bűnösség érzése mindig összeköttetésben áll a követelés szellemével. Hiányainkért és elégedetlenségeinkért tárgyakat és más embereket okolunk inkább, mint önmagunkat. Végül pedig Istent vádoljuk.

Amidőn a személytelen lelkünkbe költözött és növekedni kezdett, magához vonzott minden jót. A személyes saját vagyonaként egyedül a rosszat őrzi.

Félreismerhetjük Isten akaratát, de biztosra vehetjük, hogy Isten akarja, hogy megtegyük mindazt, amit akaratával egyezőnek hiszünk.

A halálban egyesek Isten hiányába, mások Isten jelenlétébe vesznek.

A testi szerelem a Megtestesülés keresése. A másik emberben a világ szépségét akarjuk szeretni. Nem általánosságban a világ szépségét, hanem azt a specifikus szépséget, melyet a világ mindenkinek fölajánl, s ami teste-lelke állapotának megfelel.

A becsvágy határtalan, míg a reális lehetőségek sosem azok, túllépni rajtuk tehát egyenlő a bukással.

A bűn nem más, mint az emberi nyomorúság elhallgatása.

Miként Isten tehetetlen, hogy az emberek közreműködése nélkül jót tegyen az emberekkel, ugyanúgy az ördög is tehetetlen, hogy rosszat tegyen.

Oktalan próbálkozás múltunktól elfordulnunk, hogy csak a jövőre gondoljunk. Már az is veszélyes illúziókkal jár, ha csak lehetőségeket látunk is a jövőben.

A szerencsétlenség eredménye a zaklatottság. Ahhoz, hogy megszüntessük, nem elegendő kielégíteni azzal amit kér, hanem magát a baj gyökerét kell megszüntetni. Ha az ember vizet kér, mert hatalmas seb tátong a mellén, nem vizet kell neki adni, hanem orvosolni sérülését.

Az igazság tisztaságának mértékében világítja be a lelket, és nem mennyisége szerint. Egyetlen tökéletes görög szobor ugyanazzal a szépséggel ismertet meg, mint két szobor.
A mennyiségnek semmiféle kapcsolata nincs a jóval.

Nem hinnünk kell Istenben, hanem szeretnünk kell őt.

A hős fegyvert visel, a szent meztelen.

Ha habozom a jó és a rossz között, még akkor is elárulom a jót, ha végeredményben azt választottam. A farizeizmus a legnagyobb bűn.

(Simone Weil irtózik attól, ha valaki alacsony lélekkel fennkölt dolgokat visz végbe. Vannak bizonyos erények, melyek semmivel sem különbek, mint a nekik megfelelő bűnök. Innen a titkos rokonság a lopás és a magántulajdon, a házasságtörés és a tisztességes asszony, a takarékpénztár és a pazarlás között.)

A kötelesség azért adatott nekünk, hogy segítségével megöljük énünket.

Az igazi imádsághoz csak akkor jutottunk el, ha a szabályok szigorú megtartásával akaratunkat előbb megtörtük.

Képtelenek vagyunk megbocsátani, ha valaki rosszat tesz velünk, ha ettől a rossztól lealacsonyodunk. Gondoljunk tehát arra, hogy nem alacsonyít le, hanem megmutatja valódi színvonalunkat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

hegyimagdi@gmail.com

(Hegyi Magdolna, 2008.08.05 09:06)

Szeretném mások hozzászólásait olvasni.